Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. július 8., csütörtök

Tudod, sokszor gondolok arra,..






Tudod, sokszor gondolok arra, hogy az ember vágyik a csodára, csak egy icipicike csodára, valami megvilágosító jelre, hogy ő több mint az elmúlás, hogy érdemes, hogy van valami, ami szebb a szürke hétköznapnál, valamiféle vasárnapi világra vágyik, ahol másképp süt a nap, ahol a szeretet csodát tesz, valami kézzelfoghatót szeretne, mint Tamás, a hitetlen, pedig látott ő sok csodát. Olyan ez a keresés, ez a vágyakozás a csodára, mintha a fa arra vágyna, bárcsak egyszer fa lehetne, mintha a fénylő napkorong arra, hogy ő legyen a Nap, hogy világítson, hogy meleget adjon, hogy az eső arra, lehessen manna , a szivárvány, hogy égi jel legyen. Valami csodára várunk, és nem vesszük észre, hogy a csoda a világ maga, a csoda mi magunk vagyunk, a csoda, hogy létezünk, ahhoz képest kézrátéttel gyógyítani, halottakat feltámasztani gyerekjáték, az, hogy egyszer valamikor, megfoghatjuk egymás kezét, hogy falak nélkül is érezhetjük egymást, még az se egy különös dolog. Mi vagyunk a csoda maga, csak nem látunk az orrunknál tovább, igaz, sokszor az embert se találjuk magunkban, ami a legnagyobb csoda, hogy a szeretet világában, nem találjuk magát a szeretetet.

.kaktusz


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése