Kun Magdolna Távol

Távol, ahol szél sodort ágat,

nyomában ezer jajszó kísért,

ott élt egy lélek, kinek fájt az élet,

megtörve sorstól, még álmot remélt.

Fáradt az erő, nincs múlt se jövő,

se szív, mely szerelmet ígért, csak

tovatűnt órák, mik percekből lettek,

évek multával homályba vesztek.

Ma ezek éltetnek, s én százszor

megkérdem, miért?

Nem vágytam nagyra, csak arra,

hogy szeress, s én szeresselek,

s ha egyszer majd végleg a sírba

pihenni térek, Te fogd meg akkor,

szorítva, féltőn a két kezemet.