Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,

néha a táj és benne

az ember is mozdulatlan,

szinte olyan,

mint egy festmény,

a tó,

melynek partján

a szomorúfűz áll,

és alatta az ember ül némán,

a horizontot

betölti az őszi naplemente,

a nyugalom teljes,

látszólag,

mert ott az ember a fa alatt,

aki a néma csendben,

(néha azért egy béka brekeg,

egy kismadár a párjáért pityereg)

az idillikus képet meghazudtolva,

belül, a gondolata síkján

zakatol,

a legnagyobb csönd is hiába,

ha az ember

megnyugvást benne nem talál,

ha igaz, hogy a fa is érez,

(márpedig érez)

vele,

biztosan ő is nyugtalanabb,

a szomorúfűz szomorúbb,

mint lenne akkor,

ha a zaklatott ember nem lenne ott,

a gondolat,

ami az egész képet elrontja,

mert hat a környezetre,

és hat a lélekre,

talán, mert az elválasztó fal

nincsen jól szigetelve,

valódi csönd, valódi nyugalom

csak akkor létezhet,

ha leáll

az agyban lévő zakatoló gépezet,

ha az ember teljesen kikapcsol,

olyankor óvatosan,

a szokatlan csendben

az előtérbe lopakodik

a lélek,

és lábujjhegyen,

nehogy

a festménybe illő képet

megzavarja,

átveszi az irányítást,

akkor lesz valódi,

akkor lesz a csönd gyógyító,

mikor halk szaván a lélek megszólal,

isteni hangjára,

egészen biztosan,

mint egy friss nyári záportól

a természet is felvidul.