Komáromi János:Ünnep

ha ünnep jár a világban

minden milyen furcsa lesz

azt hisszük most minden bánat

egykettőre semmi lesz

ünnep jön és ünnep múlik

azután elér a "rend"

végleg semmi nem változik

sem kívül sem "odabent"

nem értjük már a lényeget

nem érezzük a csodát

nem éljük át többé soha

Ünnep igaz "mivoltát"

szemünk mered úgy bámulunk

kezünkkel tapogatunk

hallgatunk és hallgatózunk

de semmire nem jutunk

hol az Ünnep? - kérdezgetjük

választ sehol nem lelünk

mind örökre elveszett hát

az Igazi Ünnepünk?

talán mégis van még remény

ha jó helyen keresünk

néhány percre csendben vagyunk

és nyugodtan leülünk

másként dobban ekkor a szív

felébred a Lélek is

egy perc nyugalom kell csupán

felébred az Ünnep is

gondolatban kezet nyújtunk

így egymáshoz elérünk

rájövünk hogy csak "Egymásban"

lehet Igaz Ünnepünk

Horváth Ilona /Hanoli/ Halkan járnak

Halkan járnak a nappalok,

három királyok,

pásztorok útján

reménnyel indulok,

valahol

szólnak angyalok,

megváltót váró,

békére vágyó,

szeretetben ragyogó,

bűntelen holnapot áhítok

egyszerű szóval,

őszinte szívvel

áldott Karácsonyt kívánok,

s indulok…

Három királyok, pásztorok,

el ne hagyjatok!

Móra László - Karácsony édes ünnepén

Legyen ma templom minden ember szíve,

Melyben a lélek szárnyat bontogat!

Karácsony édes ünnepén

Legyen imádság minden gondolat.

Legyen ma templom minden ember szíve,

S legyen a templom tiszta, szent fehér.

Karácsony édes ünnepén

Istennek tetsző legyen a kenyér.

Szálljon szívünkbe áldott akarat,

Ez kösse egybe mind a kezeket.

Karácsony édes ünnepén

Te légy vendégünk: Jóság, Szeretet!

Akinek könnyet osztogat az Élet

És kín a napja, kín az éjjele,

Karácsony édes ünnepén

Ne fuss előle! Óh beszélj vele!

Testét takard be s enyhítsd sok sebét!

Óh lásd meg, tudd meg: testvér ő veled.

Karácsony édes ünnepén

A szíved szépül, őt ha öleled.

Az emberszívek örökélő őre

Tegye ma össze mind a kezeket!

Karácsony édes ünnepén

Maradj vendégünk: Jóság, Szeretet!

Ady Endre - Virágos karácsonyi ének

Óhajtozom el a Magasságba,

Nagy a csúfság idelenn,

De van Karácsony, Karácsony,

Istenem, én Istenem

S ember-vágy küldte Krisztusunkat.

Két gerlicét vagy galamb-fiókát,

Két szívet adnék oda,

Hogyha megint vissza-jönne

A Léleknek mosolya

S szeretettel járnánk jászolhoz.

Krisztus kivánata, Megtartóé,

Lázong át a szívemen,

Mert Karácsony lesz, Karácsony,

Istenem, én Istenem,

Valaha be szebbeket tudtál.

Óhajtozom el a Magasságba

Gyermekségemben kötött

Minden szűzséges jussommal,

Mert az emberek között

Nem így igértetett, hogy éljek.

Követelem a bódító álmot,

Karácsonyt, Krisztus-javat,

Amivel csak hitegettek,

Amit csak hinni szabad,

Csúfság helyett a Magasságot.

Lábainknak eligazitását

Kérem én szerelmesen,

Karácsony jöjjön, Karácsony

És száz jézusi seben

Nyiladozzék ékes bokréta.

Tudod arra gondoltam,

ha a kicsiny gyermekeket kérdeznék,

melyik ünnep a legcsodálatosabb,

biztos választanák sokan közülük,

maguké helyett

a kis Jézus születése napját...

és úgy igaz,

csodálatos, ritka egy ünnep az,

amikor szerényen háttérbe vonul az ember,

és ajándékozónak maga elé tolja a szeretetet,

legyen jó, vagy rossz az ajándékozott,

nem válogat a szeretet, olyankor,

inkognitóban érzi legjobban az ember,

hogy segítségével adni jó,

gyönyörűséges dolog, kár,

hogy ezt a más nevében adást

az ajándékozó sokáig nem bírja ki,

hamar előtérbe, nevesítésre kerül

a magamutogató ember,

az ajándékozó kilétére fény derül …

akkor már nem is igazi az ünnep,

mert ha a szeretet háttérbe szorul,

ha a fa alatt

várja az ajándékot adó az elismerést,

a köszönetet,

(és hogy cserébe mit kapott ő)

ha az örömszerzés puszta öröme helyett

az öröm várásává alakul,

akkor az ünnep a lényegét veszíti el,

azt, hogy az ajándékot nem az ember,

maga az ünnepelt szeretet osztogatja.
.kaktusz

Nem csábít már...

Nem csábít már engem dal, szín, íz, akármi.

Szeretnék leülni, szeretnék megállni,

Élni csak halva jó.

S vagyok mozdulatlan, tükörsima tenger

Álló vizén tovasikló nyugtalan hajó,

Nyugtalan hajó.

Haláltusa közben s mégis néma hattyú.

Csilingelő csengő és fölötte szivattyú.

Szólok még hebegőn.

Aztán csönd. S a szívem ide-oda kapkod

Bura alatt nincsen hangom, nincsen levegőm,

Nincsen levegőm!

Gellért Oszkár

Melegség jár át,

izgalom, várakozás,

amint szólsz hozzám.

Harcos Katalin

Rémálom

Lázálomban mélyen égve

Égő szemmel bámulok semmibe

Minden furcsa, rémes nagyon

Sötét árnyak futnak falon

Padló reccsen, ablak koppan

Mellem zihál egyre jobban

Elpattan egy kristálypohár

Zümmög valahol a dögbogár

Gyilkolt ember lelke nyüszít

Nem bírja fájdalmát, s visít

Ajtó nyílik, senki nem jön

Lépéseit hallom, ágyamig jön

Érzem teste áramlatát

Jeges kezét, fagy fuvatát

Rám hajol, de arca sincsen

mégis mondja, Drága kincsem!

Ujjai karmokba görbül

Húsomba vág kegyetlenül

Mosolytalan gonosz, hideg

Kegyetlen, s nincs benne lélek

Mondanám, engedj el céda

De szó sem jön az ajkaimra

Falak nőnek körbe, égig!

Rám borulnak nyomnak földig.

Lidércek ugrálnak körbe

Rángatnak le mély gödörbe

Szörnyen félek, s felriadok

Álmodtam csak! Egyedül vagyok!

Károly Nyárády

Csak Veled élhetek...

Lelkembe nézz, mert én ott vagyok!

Gyötrődő, fájdalmas sebek között,

a téged féltő, sajgó perceken.

S a kiszáradt könnyektől felszakadt erek,

már oly régóta vérzenek.

Jéggé dermedt sóhajok fagyos magánya,

fojtogat, és csontomban didereg.

Ne csak az arcomat, megfáradt, ráncos bőrömet,

Hanem szívemet figyeld!

Mennyi kíntól vonaglik, érted aggódva,

Jajszó nélkül, szenvedőn?

Hogy selymes rétté legyen lábaid előtt,

ha erre jársz, fel ne sértsd magad,

hanem, mint lágy fuvallat, úgy lebegj.

Kezemhez simul apró kis kezed.

S az együtt töltött végtelen éveket,

érzem selymes bőrödön.

Hisz mindent nekem adtál.

Elém terítve tiszta, ragyogó lelkedet,

Most is,féltőn átölel tündöklő tekinteted.

Vigyázok rád, mert csak veled élhetek.

Sándor Gyula

Annyi a hiába...

Annyi szerelem van bennem,

annyi édes kín,

annyi boldog fájdalom,

annyi túlcsordult érzés,-

de te nem vagy a vállamon,

édes teher, te drága súly,

hogy suttoghasd - ne búsulj,

én átveszem a terhedet,

és ha kell, visszaterhellek,

mert bennem is túlteng a vágy,

s nem kell, csak egy szék,

egy asztal, egy ágy,

egy fedél, hogy bújjak hozzád,

és nem mérem a szobád hosszát,

csak az időt, mely oly rövid,

hogy életünk beletörik...

Hiába csordul túl a vágy,

hiába otthont ad az ágy,

hiába éget a mámorom,

és hiába pihegsz a vállamon...

Török József

Simon István : Gyönyörű terhem

Emlékeim kutatom – semmi,

vagyis minden… Most mit tegyek?

Kezdem már magamat zsebelni,

ahogy a villamosjegyek

gyűrt garmadjából zavartan

az érvényeset keresem,

vagy a pénzem, mit megmutattam

s már kötve hiszik el nekem.

Pedig megvolt! Belekötötte

anyám – talán egy kiflire -

reggel a zsebkendőcsücsökbe,

de nem érdekelt semmi se,

füttyentve jó magasra dobtam

s föld nyelte el a szép garast;

ne is kérjétek tőlem mostan -

honnan tenném le újra azt?

Mondom, apáim földje nyelte

el, amelyből vétettem én,

s nem is bántam, mert illő helyre

esett, hogy nemcsak az enyém;

mi a szegényre mindig rávall,

ha van neki egyszer, fizet:

a nagylelkűek gesztusával

odaadtam mindenkinek.

Keresem is azóta köztük

reménnyel a kincsem, hitem,

s olykor úgy érzem, széna közt tűt,

de kazlastul is elviszem

vállaimon oda, mihaszna

kedvem amiről énekelt,

s meg-megroggyanva is alatta

önzetlen viszek szép tehert.

Gyönyörű terhem: sorsom, emlék

és hitem – mintha földutak

gödrein magányosan mennék -

annyi nyomot csak fölmutat,

mint a kihajló bokor ága

a csüngő szénaszálakat,

az örök gereblye fogába

ami mindenhol fönnakad.

Mihai Eminescu : MÉG CSAK EGYRE VÁGYOM

Még csak egyre vágyom:

az este lágy csöndjén

érjen el halálom

tengerpart fövényén.

Álmom szelíd legyen:

erdő közelemben

s a végtelen vizen

derült-kék az egem.

Pompát nem akarok:

nem kell díszravatal,

ágyat is fiatal

gallyakból fonjanak.

Senki énutánam

ne sírjon síromon,

csupán az ősz lágyan

a fonnyadt lombokon.

Ha zajjal forrásán

a víz egyre csobog,

s sárga holdfény lobog

a fenyőfák ormán:

kolomphang hassa át

a hűs esti szelet

s a hárs hantom felett

ingassa szent ágát.

Nem leszek bujdosó

ezután már többet,

sok szép emlék bohó

kedvvel befödözget.

Csillagi az estnek

fenyők közül szállnak,

barátin szeretnek,

rám mosolyognának.

S míg a tenger hátán

zordon dal fakadna:

porrá elomolna

testem a magányban.

(1934)

Kibédi Sándor fordítása

LUCIAN BLAGA : A NAGY ELMÚLÁSBAN

Zeniten áll most fenn a déli nap.

Vizekben tükröződik lenn az ég.

Okos szemű barmok haladnak el,

s tócsákban bátran nézik képüket.

Egész mesevilág fölé

boltozódik mélyen a lomb.

Nem kíván semmi mássá lenni, mint ami.

Csak vérem kiált az erdőkön át

a messze-messze tűnt gyermekkorért,

öreg hímszarvas

kiálthat így elhullt párja után.

Lehet, hogy szikla zúzta szét.

Lehet, hogy föld süllyesztette el.

Hiába várok róla hírt,

csak barlangok echóznak,

s mélybe vágyó patak zuhog.

Nem kap választ a vér,

ó, ha csend volna, mily jól hallanám,

szarvaspárom hogy lép halálon át.

Tétován haladok tovább,

s mint a gyilkos, ki áldozata száját

betömi ronggyal,

öklömmel minden forrást eltömök,

hogy örökre hallgassanak,

hallgassanak.

Áprily Lajos fordítása

Mi volna nélküled?

Mi volna hangod nélkül ez a csend?

Csak némaság, és üresség hona…

de így, hogy szavad még fülemben cseng,

a csendnek is van titkos dallama.

Mi lenne nélküled magányos álmom?

Csak rezzenetlen néma holdsugár…

de így, hogy itt vagy nekem a világon,

álmom szenvedélyes, ajkam csókra vár.

Milyen lehetne akkor a jelen,

ha vágyat nem oltottál volna belém?

Nem lenne remény, sem szerelem…

s nem lopnék kalandot életedbe én.

Játsszunk hát kedved szerint, ÉLETET!

Vígat, és kacagástól hangosat!

Játsszunk vágyat és titkos szerelmet…

mindennél szebbet, mindig boldogat

Harcos Katalin

Tristan Tzara: Elágazás

Nem akarlak elhagyni

Mosolyom úgy a testedhez tapadt

Mint az alga csókja a kövekhez

Hajlott korom mélyén egy jókedvű lármás kisgyerek él

De csak te tudod kicsalogatni házából

Mint kedves hangok a csigabigát

A fű közül

Virágok üde keze tárul felém

De nekem csak a te hangod a kedves

Mint kedves kezeid, mint a megfoghatatlan este, mint a pihenés.

Somlyó György fordítása

Kormányos Sándor :Őrizlek még...

Őrizlek még

mint őszi fák

őrzik levelük

sóhaját

úgy mint a csend

a némaság

őrzi vágyaink

dallamát.

Élő lelkekben valahol

Élő lelkekben valahol

kimondhatatlan magány lakik.

Oly hatalmas, hogy összefűzi őket,

mint apróbb lényeket a társaság.

Ilyen magány az enyém; tudd meg hát:

a Mindenségben

van még nálad is magányosabb.

(Hideg János és Velkey Anna fordítása)

betakarom mezítelen lelkem,

betakarom mezítelen

lelkem,

majd csendben

beléd lesek...

zajt se csapok,

nesztelen zárlak

féltett álmokba...

kintről figyellek

ahogy

szívemben ébredsz...

Moha

Gyurcsó István: Szememben hordozlak

Lehetsz nagyon messze,

akármilyen távol,

közelemben jársz Te,

ha én úgy kívánom.

Szememben hordozlak,

örök tükör vagyok,

belerajzoltak már

a sugárzó napok.

Gyémánt reggelek

véstek a szemembe,

hogy az éjszakáim

veled teljenek be.

S lehetsz nagyon távol,

akármilyen messze,

csak bezárom szemem,

s itt maradsz örökre.

Ki tudna elvenni

tőlem, ha nem adlak!

Itt vagy te, a legszebb,

így csak én mutatlak.

Igazítsd meg hajad

két szemem tükrében,

úgyis ritkán látod

magad ilyen fényben.

Tristan Tzara: Elágazás

Nem akarlak elhagyni

Mosolyom úgy a testedhez tapadt

Mint az alga csókja a kövekhez

Hajlott korom mélyén egy jókedvű lármás kisgyerek él

De csak te tudod kicsalogatni házából

Mint kedves hangok a csigabigát

A fű közül

Virágok üde keze tárul felém

De nekem csak a te hangod a kedves

Mint kedves kezeid, mint a megfoghatatlan este, mint a pihenés.

Tristan Tzara

 Somlyó György fordítása

Erdős Olga: Kopogtatás nélkül

Tudom, a tűzzel játszom,

hisz kopogtatás nélkül jöttem.

De már késő, bent vagyok -

az életedben.

Féltve őrzött múltad

kongva

üvöltik utánam

az elhagyott termek.

Lépteim visszhangja áruló jel,

a kulcs maga.

De még nem tudom,

mit rejt a hetedik szoba.

Ujjam végigfut a porlepte asztalon:

sorokat írok, talán egy verset.

A jelenben hagyott üzenet.

Még egy fahasáb a parázsra,

aztán megyek, és újra álmodom,

ami volt, és ami lesz - veled.

Mert nélküled nincs varázsa

se a mának, se semminek.

Wass Albert: A titokzatos őzbak

Megtanultam az erdő életét s ez az élet szebb volt, mint minden egyéb élet a földön, szebb, őszintébb, tisztább, igazabb. Komoly és szép gondolatokat adott az erdő s a nagy léha üresség, mely a lelkemet már-már uralni kezdte, megtelt újra szép és jó érzésekkel, amiket az erdőtől kaptam s a csendtől, amely úgy áradt szét az erdő fölött, mint Isten meleg lehelete.

Szabó Lőrinc: Pocsolyák

Esett. Megint kisütött. Szanaszét

tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék,

nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya,

a fekete Föld egy-egy ablaka,

s az Ég beléjük oly mélyre esett,

hogy szédítette a rémült szemet

s egy pillanatra elhitette, hogy

lent valahol egy másik ég ragyog,

igen, egy másik: az, amelyik a

talpunk alatt szikrázik: Számoa

vagy hogy is hívják azt a szigetet,

mely valahol épp alattunk lehet:

annak az ege tátongott felém,

vagy majdnem az, olyan iszonyú fény,

oly gyönyörű, gyémántkék áradás

rohant meg lentről, olyan ragyogás

csapott elő, és olyan hirtelen,

hogy azt hittem, mindjárt beleesem,

és csak kápráztam és szédültem és

oly jó volt e gyönyörű tévedés,

hogy sokáig eljátszottam vele

s szerettem volna mutogatni… De

aztán, mégis, nem szóltam senkinek:

kinevettek volna az emberek,

míg most, versben, elhiszik a csodát,

a valóságot: hogy a pocsolyák

tükrös fényükkel a tavaszi napban

kilyukasztották a Földet alattam!

Zsefy Zsanett Az eső szerelme

Szerelmes lett az eső a szélbe,

imádta amikor az susog,

nyári éjek csendes magányába

ahogy hordta az akácillatot.

Szerette a felkorbácsolt képet,

folyók felett dúló erejét,

megcsodálta a kis semmiségből

felduzzadó hatalmas legényt.

Messzi tájról indultak ők ketten,

útjuk gyakran találkozgatott,

az őserdő fülledt melegéből

az ég a földnek zivatart lopott.

Cseppenként mind halomba hordta,

fellegfészkében az eső suhant,

a szél kísérte sivatagon túlra,

hol szívében szerelem fogant.

Csillogtatta millió kis cseppjét,

lágy permettel szórta a határt,

szikrázott szirmokon kacéran,

láb' lógázva is a szélre várt.

De hiába minden trükkös szándék,

a szél rohanva tört mindenen át,

az eső függönyét széttépve

pusztulást hagyott maga után.

Szerelmes volt az eső a szélbe,

de cseppekre tört benne a vágy,

így, ha fájó képek gyötrik néha,

jéggel veri máson el baját.

Boda Magdolna Az üvegen túl az éjszaka,

Az üvegen túl az éjszaka,

ideát pedig a lámpa

gyenge fényeszép szavak,

… és az emlékek polkát járnak az ablakom alatt.

Markomban függönyöm széle,

virrasztok, s álmaimban,

a csipkén átszűrődő éji fények,

neonok pislogó fémes kékje.

Arcom arcod tükörképe.

Micsoda különbség:

az üvegen túl az éjszaka,

ideát pedig a lámpa:

gyenge fénye.

Kinn: te,

idebenn: én, magam

Szilágyi Hajnalka Összefonódva

Két kezem nyújtom feléd ,

látod tenyerembe zárt csupasz létem?

Nézd, azokat a kusza vonalakat,

tudod, nem hazudnak…

csak kanyarognak csendben,

s morzsolódnak rajta az évek,

mutatják honnan indultam,

s utam valahol, egyszer véget érhet…

Apró kacatokat rejtegetnek...

a keskeny arcú hold sápadt fényeit

könnyekbe izzadt hideg párnákon,

ezer átokkal körbefont üvöltő éjeket,

hol csak a reszkető szél lengette

holt ritmusban táncoló csendem.

Most végtelen hömpölyög a világ

egymásra feszül kiáltva a nap, az éjjel,

a homály lassan köddé fénylik az úton,

ahogy eljátszik mögöttünk a múló-idő.

Az ásítozó éj medrébe vetkezzük

száműzetésre ítélt lidérc-magányunk,

s látjuk a kifeszített folyó tükrébe simulva

jelenünkben toporgó holnap-álmunk.

Kapaszkodunk a tajtékzó fénybe,

hogy ne legyen több zuhanás.

Ólomüvegén keresztül az ég

szivárvány-ködöt szitál ránk.

A nyújtózkodó puha sötétben

tenyerem tenyeredbe zárom,

homlokod mögé bújtatom a lelkem,

hogy a te szemeddel lássam a világot.

S újból elindulunk

a csendben kanyargó vonalakon,

tudjuk, már nem hazudnak…

szelíd csönddé olvad szerelmünkben

újra az ezerarcú nyár,

hisz’ egykor nekem adtad álmaid,

s utunk is csak együtt érhet véget…

Metty: Semmit sem értettem

Volt már akkor is, hogy semmit nem értettem,

mégis hittem, és sokat reméltem,

magamban rólad álomképeket festettem,

szépen, hogy tetsszen, ki is színezgettem,

gyönyörű lelkedet aranyló sárgára,

édes ajkaidat vágyadó rózsára,

szemedben megláttam a felkelő napot,

hangodban beleszőtt millió madár volt,

nem volt elég ábránd, nappal is folytattam

amit éjszakánként rólad megrajzoltam,

színes-szép képedet egyre csak csodáltam,

míg végre a tökéletest bizony megalkottam,

magamban rólad nem is létezőről,

egy igaz hitű embert varázsoltam,

és vártam, csak vártam, hogy egyszer megtalállak,

de aki Te volnál, maradsz csak ábrándnak.

Dal

Szomorú vagyok, nehéz sóhajok

tépnek, mindig sírhatnék:

kinek hódolok,

semmit sem adott

epedő szerelmemért.

Amit vágytam rég,

s amit vágyok még,

már valóra nem válhat.

Engem, a szegényt,

itt hágy, ami szép,

kedv és javak elszállnak.

Amikoron látlak,

gőgöd sajgó bánat,

vígasságom elveszett.

Hiába ha vágylak,

inkább a halálnak

ajánlom meg testemet.

Hetvenkedhetek:

érted szenvedek,

amióta ver szívem.

Szánd meg hát beteg,

gyötrött lelkemet,

már örömöt adj nekem.

Álvaro De Luna

fordítta Tímár György

Magány

Egy elveszett lélek keresi otthonát,

Kit régen elkerült már a boldogság.

Vágyódik egy szebb, jobb világ felé,

De az már csak emlék, mi most végleg véget ért.

Egy aprócska porszem ő a nagy sivatagban,

Nem leli a világban helyét, bárhogy is akarja.

Bár próbálkozik azzal, hogy más ember legyen,

A többi homoklabda csak árt,

És nem segít neki egyik sem.

Minden egyes hajnal új fájdalmat hoz,

Egy újabb szenvedést, mi a szív mélyébe hatol.

De erős ez a porszem és konokul ellenáll,

Kibírja, hogy nem szól,

Bármekkora súly is nehezedik rá.

Mert tudja ő, ha szólna, úgysem hinnék el,

Mások szerint minden szava egy-egy kérdőjel.

Nem érti őt senki sem, bárhogy is szeretné,

Nincs egy lelki társ sem,

Ki a bajban megvédené.

De rájött már régen, hogy ez a sorsa,

És elfogadja azt,

Beletörődött a magányba,

És minden rá váró fájdalomba.

Ezért hagyja, hadd sodorja őt az élet,

Már nem tesz érte semmit sem,

De azért még reménykedik,

Hogy majd a halál után más élete lesz.

Reményik Sándor: Búcsú

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindig búcsúzunk