Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2011. március 3., csütörtök



Tudod arra gondoltam, hogy az igazán lényeges dolgokban nem változott az emberiség azóta, hogy belelépett a felnőtt korba, most is vágyik a társra, és gyereket szülnek a nők, festményt varázsolnak vásznukra a festők, ha nem is a barlangjuk falára, a lényeges dolgok megmaradtak, de talán mégsem ugyan az, a gyermek, kinek üveggolyó kerül a kezébe, épp oly boldog, mintha a legfényesebb, legragyogóbb gyémántot szorongatná, jól esik megforgatnia, kézbe vennie, gyönyörködnie benne, a cél, hogy csak úgy céltalan, a csodát megcsodálni, felnőttként minden megváltozik, változik a gyémánt, és az ember kapcsolata, mint ahogy változik ember és az ember közötti is, ha hozzájut a kincshez, elkezdi félteni, és azon töprengeni, hogyan lehet saját számára hasznosítani, ha másért nem, hogy lássa mindenki, a csodánál lett fontosabb a csodának a haszna, a festő legtöbbször nem a képért, nem a költeményért emeli az ecsetét, hanem a kép lehetséges áráért, sokszor van, hogy nem a gyermek a cél, a teremtés csodája csak annak eszköze, hogy legyen a szülőnek majdan, ki öregkorára gondozza, a teremtés hatalmasságát kicsinyíti az ember, amikor a célt használja eszköznek, igaz, nem árt ezzel senkinek, a festmény is, a gyerek is megszületik, nem változtat a tényen, hogy érdekből minden, attól még nem lesz savas az eső, nem lesz nagyobb a szmog, de mégiscsak szürkül a világ, savanyúbb lesz egy kicsivel,ha mindent az érdek, és semmit se a szeretet irányít.

.kaktusz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése