Nagy Csaba (Gyémánt): Bánkódom

Most nem,

nem tudom, merre vagy,

egyhelyben áll minden,

szürke láz ural,

mintha feledne a tavasz,

egyhangú színek

a földön, az égen.

Benned élnék pedig,

halmazodban,

legyek olyan

Neked,

mint Te-magad,

kivel megosztathatik

minden gondolat,

öröm, mosoly,

vagy térdig

kopott bánat,

de most

nem láthatlak,

a fellegek alatt

csak gondolatom véd,

csillag-fényem

mégis mind a Tiéd. 

A könnycsepp

régen egy könnycseppben laktunk

de ezen a nyári forróságon

elpárolgott s csak mi maradtunk

ketten, nem meztelenül

csak kifosztva, bezárva

egy maréknyi ósdi közhelybe

s egy rég halottnak hitt vágyba

emlékszel a könnycseppben ott volt

a sós tengerek minden titka

Odüsszeusz édes bánata

a nimfák leple s az inga

nem járt nem beszélt nem volt óra

hogy szememről a ködöt

s a szivárványt örökre leoldja

mi maradt? Ládd ez az édesbús bánat

némi rútság és sok önsajnálat

fonnyadó hús és sok vacak óra

hol bárd az inga s a szele súrolja

szinte percenként a tarkód

s a kényszer, hogy valamit akarj ott

hol már régesrég nem lehetsz

mert valami kiszikkasztotta

a te külön tengeredet.

Tamás Tímea

Válóczy Szilvia: Ágytéri jelenetben [+18]

Éjjel van.

Kába percek pattognak

Az álmosan meleg

Szobában.

Izgalom húzza vágyam

Sziklányi csodád felé.

Finom paplan alatt

Kezem siklik…

Már aludnál,

Szemed hunynád

A holnapnak,

De vágyam

Tűzzé hevítem

Testeden,

Hogy érezz,

Érezz végtelen.

Egymás rabjaként,

Nászunk hangja ébred…

Markomban szép, szelíden,

Lágyan lassú lázban,

Úgy zokog lüktetésed,

Mint testemben a kéj…

Vonaglik,

Akár a csend,

Mely hosszú hatalmat szór

Feletted.

Ránk sírnak a csillagok,

S a Hold buja fénye is

Féltékeny képzelet…

Ahogy kezem kényeztet

Véred bennem feszül,

Hangod morajlása remeg,

S halk szavad

Ott legbelül…

Ujjaiddal vágyat rajzolsz

Meztelen bőrömön,

Libbenőn lobogó lángod

Mámorítva kényeztet.

Karodba rejtesz,

S élvezed minden pillanatom

Te vagy végtelen akaratom

A lét…

Az érzés…

A szabadság…

Sikollyá simul az éj,

A küzdelem

Homállyá fakít,

S a messzi tér

A szerelem könnyeiben

Alélva fürdik,

Mint beteljesült vágyakozás

Ledér bölcsőjében ring

Az elizzott lélek.

...ha volna rá szó,

...ha volna rá szó, vagy csupán hang, ami visszacsengethetné, amit érzek irántad, az egész világ zenében fürdene napestig...

Moha

Sárhelyi Erika /Netelka/ - Négyszemközt

Csak néztél, mint egy idegent

- épphogy csak elült a vihar -.

Fájó hideg lett idebent,

erőtlen hanyatlott a kar.

Ajkad, mint vértelen penge,

két vállad két büszke-szép sas.

A szemed? Torzultam benne,

ahogy tűzben torzul a vas.

Majd egyszer csak megláttalak

a szemed verte tükörben.

Elgyengültél egy perc alatt,

csak álltál ott, összetörten.

Ajkad pengéje kicsorbult,

két vállad két megsebzett szárny.

Csörömpölt, ahogy földre hullt

tekintetünkből a magány.

Agyagból, sárból

létem bomló iszapjába

mit az idő kiterít a kőre

formázza lágy érintéssel

arcod hitem istennője

lehet-e másképp, nem tudom

vállamra venni ezt a terhet

agyagból, sárból kiégetni,

gyémánt reményű szerelmet

Mátyus Attila

Fölszálltunk az időnk kezdeténél a vonatra

Fölszálltunk az időnk kezdeténél a vonatra, egy zötyögős, füstös vonatra, és utazunk. Vannak simább szakaszok, talán azért, hogy kipihenjük a folytonos zötykölődést, és vannak olyanok, amikor fület sértő a zaj, bordákat törő a rázkódás. De mégis, ahogy távolodunk és visszatekintünk a megtett útra, úgy egyben az egész szép, olyan, mint a közelről szemetes hegy, ami messziről legszebb a világon. Ilyen a mi kettőnk életútja, mert nekünk is van már olyanunk, már tudunk visszatekinteni, és amit innen látható, az szép. Voltak együtt töltött perceink, ha csak olyanok is, mint a gyerekeké, akik rajzban mondják el, és titkon csúsztatják oda, hogy szeretlek, de azért így is szép volt. Így is szép! De, ha visszanézek, azt látom, hogy ami összekötött bennünket, az nem a sima út volt, nem az egymásnak elsuttogott szép szavak, hanem a kegyetlen, fájdalmakkal teli részek tették kezedbe a kezemet.

.kaktusz

Várnai Zseni Őszi dal

A nyár szerelme forró és merész,

de édesebb az őszi napsütés,

a csókja már nem éget, mint a láng

csak simogat, mint egykor jó anyánk,

szívünkre könnyű, enyhe fénye hull...

és mindennap korábban alkonyul,

korábban alkonyul.

Az ősz szerelme, mint a kósza szél,

hol lágy zene, hol vészes szenvedély,

a fény, az árny oly gyorsan változó,

mint életünk, e hullámzó folyó,

még kék az ég, de már is el borul...

és mindennap korábban alkonyul,

korábban alkonyul.

Bús könnyet ont a szürke őszi ég,

zordan borong a felhős messzeség,

egy csonka ágra csapzott varjú száll,

mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...

csak nézem és szívem elszorul:

jaj, minden nap korábban alkonyul...

korábban alkonyul..

új reményt…

gyötörj még Élet
tűröm mozdulatlan
köröttem milliárdnyi
lélek
kit emészt
ez az ős fortyogó
katlan

alattam
a ´ félek´
kútja fakad
elmerítem benne
néha önmagamat
arcomra akkor
könnyfátyol tapad
kínzó köhögésként
szakadnak
a szavak

gyakran csak állok
néma közöny ködben
mikor halottak
a szivárványok
csak a fakóság libben
néma lélegzetek
fújnak ködvirágot
akkor zsibbadtan
szótlan
odébbállok

amott kínzó
gyűlöletek ordibálnak
hullanak száradt szirmai
az örömvilágnak
kétségekkel tele
leszakadnak a kezek
ott is csak állok
már semmit
sem
értek

bármerre is nézek
kiutat keresve
minden pillanatot
megfertőz
egy érdek
keserédes
nedve

fölfelé kell lépnem
rá a napsütésre
szívem nem kell
már
kitépnem
fölszakította
ezer seb
vétke

legnagyobb bűnéért
mert élni
mert
vörös cseppjeivel
a Halálnak
felelt

gyönyörű katlan
ez
átkoz öl eláraszt
ez
az otthonom
ahol az Élet
újra új reményt
fakaszt…

… feltámaszt


legna

szívembe ágyazott örök szeretet

Az őszi alkonyat világlik, mint a nap
minden levélben az élő fény marad
az est rázuhan a homályos kertre
beborít mindent sötétfátyolként.
Egymáshoz simuló szerető érzések
mozdulatok fényes érintő bársonya
szívembe ágyazott örök szeretet
elveszett szavak az éj leple alatt
A csend és a sötét zuhog fölöttem
a csöndben szívem zakatolását hallom
köszönöm, hogy létezel nekem
már teljesült az élet, ha szavaidat kapom.

Szomorúfűz

Biztos, ami biztos

Tudod, nem félek a haláltól,
csupán bosszant, hogy egyszer nem leszek.
Nem rendít meg, hogyha rám számol,
ha egyébként jól szólnak a negyedek.

Meglátod, haláli egy tánc lesz -
végre csapok egy jó kis görbe estét.
Ha akarod, te is ott lehetsz,
talán jobban bevésődik az emlék,

hogy voltam! - a létezésen túl -,
sőt, néha még éltem is egy keveset.
Másnap aztán - ha úgy alakul -
mesélj rólam. Ígérem, nem nevetek.

Netelka

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam, olyan az ember,
hogy egy részletet az egészből kiemel,
a szeméhez,
mint ki rövid látó úgy emeli közel,
csak egy pontot lát,
de amivel mégis elzárja
a lényeget a szeme elől,
hatalmas erdő szélén áll,
egy beteg, odvas fa mellett lecövekel,
azon túl nem lép, hanem kesereg,
hogy az erdő milyen nagy beteg,
pedig csak pár lépést kéne tennie,
ha az egész a szeme elé tárulna,
egészséges kerek erdőt látna,
az ember olyan,
mint az a kitüntetett,
aki azon kesereg, hogy a ruhatár,
hogy a szomszéd, hogy az időjárás,
a részekből áll össze az egész,
és ha benne egy-két fa odvas,
attól még lehet az egész tökéletes,
de valami mindig eltakarja,
talán mert nem tökéletes az ember szeme,
nem lát messzire,
és ahelyett, hogy tovább sietne
elakad egy-egy rossz dolgon,
egy rossz gondolaton,
de aki sokáig fázik,
a melegre nagyon vágyik,
ha messziről mégis
a meleget adó fényt meglátja,
akkor azzal se törődik,
ha elesik néha,
ha útközben a lábát felsérti
észre sem veszi,
annyira vonzza
az egésznek a vakító,
a meleget sugárzó látványa,
ha a szeretettel találkozik,
akkor a sok kis rész,
mint lényegtelen eltűnik,
eltünteti a melegség,
és a szeretetből áradó fény.

Ágytéri jelenetben [+18]

Éjjel van.

Kába percek pattognak

Az álmosan meleg

Szobában.

Izgalom húzza vágyam

Sziklányi csodád felé.



Finom paplan alatt

Kezem siklik…

Már aludnál,

Szemed hunynád

A holnapnak,

De vágyam

Tűzzé hevítem

Testeden,

Hogy érezz,

Érezz végtelen.



Egymás rabjaként,

Nászunk hangja ébred…

Markomban szép, szelíden,

Lágyan lassú lázban,

Úgy zokog lüktetésed,

Mint testemben a kéj…

Vonaglik,

Akár a csend,

Mely hosszú hatalmat szór

Feletted.



Ránk sírnak a csillagok,

S a Hold buja fénye is

Féltékeny képzelet…

Ahogy kezem kényeztet

Véred bennem feszül,

Hangod morajlása remeg,

S halk szavad

Ott legbelül…



Ujjaiddal vágyat rajzolsz

Meztelen bőrömön,

Libbenőn lobogó lángod

Mámorítva kényeztet.

Karodba rejtesz,

S élvezed minden pillanatom

Te vagy végtelen akaratom

A lét…

Az érzés…

A szabadság…



Sikollyá simul az éj,

A küzdelem

Homállyá fakít,

S a messzi tér

A szerelem könnyeiben

Alélva fürdik,

Mint beteljesült vágyakozás

Ledér bölcsőjében ring

Az elizzott lélek.

Megyek feléd...

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

Várnai Zseni

Börzsönyi Erika - Látásodnak reggelén

Fájnak nekem mind a napok
amikor nem érinthetlek,
anyját keresi, hívja így
kétségbeesetten a gyermek.
Testem börtönébe zárva
akkor a vágy, hajnali felriadásom
töri ketté az éjszakát.

Látásodnak reggelén bizsergető jó
érzés költözött belém. Énekelt
szívemben a vágy, kergettem
tova az éjszakát. Minden lépésem
közelebb vitt feléd, valóra váltani a
bennem élő reményt.

Mellettem kivont karddal megoldhatatlan gondjaim állnak sorfalat.

Én úgy hallgattam
az éjjel:
nyitott szemmel
feküdtem a sötétben.
Hallom,
amint felettem
jó erősen ver
a szívem,
visszhangzik bennem
sámándobok ritmusa
üzeni: élek.
Mellettem
kivont karddal
megoldhatatlan
gondjaim
állnak sorfalat.

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,
néha a táj és benne
az ember is mozdulatlan,
szinte olyan,
mint egy festmény,
a tó,
melynek partján
a szomorúfűz áll,
és alatta az ember ül némán,
a horizontot
betölti az őszi naplemente,
a nyugalom teljes,
látszólag,
mert ott az ember a fa alatt,
aki a néma csendben,
(néha azért egy béka brekeg,
egy kismadár a párjáért pityereg)
az idillikus képet meghazudtolva,
belül, a gondolata síkján
zakatol,
a legnagyobb csönd is hiába,
ha az ember
megnyugvást benne nem talál,
ha igaz, hogy a fa is érez,
(márpedig érez)
vele,
biztosan ő is nyugtalanabb,
a szomorúfűz szomorúbb,
mint lenne akkor,
ha a zaklatott ember nem lenne ott,
a gondolat,
ami az egész képet elrontja,
mert hat a környezetre,
és hat a lélekre,
talán, mert az elválasztó fal
nincsen jól szigetelve,
valódi csönd, valódi nyugalom
csak akkor létezhet,
ha leáll
az agyban lévő zakatoló gépezet,
ha az ember teljesen kikapcsol,
olyankor óvatosan,
a szokatlan csendben
az előtérbe lopakodik
a lélek,
és lábujjhegyen,
nehogy
a festménybe illő képet
megzavarja,
átveszi az irányítást,
akkor lesz valódi,
akkor lesz a csönd gyógyító,
mikor halk szaván a lélek megszólal,
isteni hangjára,
egészen biztosan,
mint egy friss nyári záportól
a természet is felvidul.

WASS ALBERT : ARANYMADÁR

Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.
Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja: - Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák...
illatukat neked gyűjtik a rét virágai...
jöttödet lesi az ösvény...
jöjj, siess...!
Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.
És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek,
amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint.

Hazugság

Mint mikor a harisnya beakad
egy szögbe, vagy eleve szálhibás volt,
fel sem tűnik akár órákon át,
hogy fut fel a szem, akkor veszed észre,
mikor már tátongó lyuk, viseled,
pedig, jaj, érzed, feslik több irányban,
csak meg ne lássák mások, istenem,
de minden mozdulattal egyre terjed
a pusztító diszkontinuitás,
elég egy gyenge szál, hogy eleresztett,
s bomlik visszafordíthatatlanul
az egész selymes, testreszabott rendszer,
mely ölelni lett volna hivatott,
óvni, már több a lyuk, mint a harisnya,
bőrödhöz fér a hideg mindenütt,
olyan szakadtan, mintha utcasarkon,
ácsorogsz, no hát, ezt is dobhatod ki,
akkor már tisztább ügy meztelenül.

Szlukovényi Katalin

Szakíts, feledj!

Ha van lelked a szakításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
Szakíts, feledj!...
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
Csak egy szeszély, mit szít a távol.
- Isten veled!...

Bolondság volt ez is, mint minden.
Silányság volt ez is, mint minden,
Álom csupán...
S én, aki mindent elvesztettem,
Hogy' rohantam e lehetetlen
Álom után!...

Befejeztük kis regényünket,
Bevégeztem már minden álmom:
- Isten veled!...
Hogy ki vagyok, tudod Te, édes,
S ha van erőd a feledéshez,
Szakíts, feledj!...

Ady Endre

Sárhelyi Erika Tanuld meg az arcom

Tanuld meg, kedvesem, tanuld meg az arcom.
Orromnak ívét, s a pírt a járomcsonton,
ismerd meg az összes átkos szarkalábat,
homlokom ráncait, amint gondot járnak,
szemhéjam nehezét, ha leszáll az est,
s az árnyat, mit a reggel szemem köré fest.
Rejtsd magadba a mosolyt ajkam szegletén,
ahogy halántékomon megbillen a fény,
állam, mint rátartin, csökönyösen tartom…
Tanuld meg, kedves, és őrizd meg az arcom.

Tudod… azt hiszem, vársz valamit tőlem,

Tudod… azt hiszem, vársz valamit tőlem, valami titkot, valami olyat, ami arról mesél, hogy halálosan vágyom utánad, hogy meghalok nélküled, hogy álmatlan éjszakákon, gondolatban, mindig nálad járok, hogy szenvedés az életem, hogy elemészt a vágyakozás, nélküled gyötrődés minden nappalom, és minden éjszakám, valami ilyesmit vársz tőlem, és én ezt nem mondhatom, mert nincs így, legfeljebb a hiány pillanatairól mesélhetek, azokról a pillanatokról, amelyikekben felnagyítva látom a távolságot, a hiány pillanatairól, amikor úgy érzem, nem vagy velem, mikor hiába kereslek, olyankor nem a vágy, a hiány bánt, a hiánytól nem találom a helyem, mintha a karom ölelésre tárnám, és csak a semmit ölelném, nem a vágy, a hiány,mint mikor az ember megszokja, hogy van szíve, de egyszer nem találja, nem vágyik utána, csak nélküle nehéz az élete, mint mikor egy ember hirtelen elindul, azt se tudja hova, miért, csak szabaduljon az űrtől, ha maradna, ha nem indulna, ha megvárná a következőt, azt a pillanatot, mikorra az előző pillanat meghalt, akkor megtalálná a helyét, a szívét, ölelő karja sem tátongna üresen, egyre több a pillanat, amiben benne vagy, és egyre több a hiány pillanata, annyira, hogy lassan nem marad az időmből másra, ha egyszer a pillanat közel hozna, akkor az biztosan szép pillanat volna.

.kaktusz

Sárhelyi Erika /Netelka/ - Augusztus végén

augusztus végén, mikor a nyár
lassan hervadásnak indul,
s lágy bíbor vegyül az alkonyi kékbe,
nincs más, mi lenne szívem menedéke,
mint a csillagszóró, hatalmas ég,
hol maradék álmaim ösvényét keresem.
Tűnődöm, miféle varázsos rejtelem,
mi földre hozza az éj tünde fényeit,
mi a végtelenből egy darabot kiszakít,
hogy táguló szemünkbe érve
átragyogjon a megkopott valón.

S mi’ múlandó mindez.
Az augusztus lopva mindent
sárgára színez, a hajnalok hűsen
nyúlnak el a még dús kertek ölén,
s forró éjszakák emlékébe bújik
a makacs remény, hogy az idő majd
úgyis elszalad. Az ősz elsuhan
egy röpke perc alatt, s mielőtt szívemre
dermedne a sápadt arcú tél, egy reggelünk
majd újra a harsogó Életről mesél.
S akkor majd a csillagok már nem
hullni vágynak, de díszei lesznek
a sötét éjszakáknak, s végre meglelem
az ösvényt valóság s az álmaim között.

Börzsönyi Erika - Ölelésed csodája

Mi ketten megszépülünk az
egymás iránt érzett szerelemben.
Ölelésed csodája életre keltett
engem, ölelésem csodája nyomán
kivirul a lelked. Egymás karjaiban
szállunk önfeledten, tér-idő
szorításából kikerülten,
mosolyod bevilágítja éltem.

B. Radó Lili Új barátság hajnalán

Merengő szemem, ki látóvá teszed,
ki elindítasz utamon, hogy járjak,
ki kiszínezed számomra a nyárnak
sápadt virágát s két karom kitárod,
hogy minden embert magamhoz öleljek:
tudod-e mit teszel velem?

Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
ha látó szemmel nézem odakint,
nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ,
ismersz-e minden tüskét és követ,
mely megsebez és gátat vet nekem?

Fáradt bimbóját halovány tavasznak
hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom,
de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?

Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod,
ismerősnél, rokonnál több: Barátom,
tudod-e mit teszel velem?

Tudod, arra gondoltam,

Tudod, arra gondoltam,
hogy az ember életéből
hiányzik a katarzis,
talán,
mert annyira kipárnázta
testét-lelkét,
hogy a puhaságtól,
nem érheti
valódi megrázkódtatás,
kapaszkodik mindenbe,
amiről azt hiszi,
nem tud nélküle élni,
amiről legtöbbször kiderül,
hogy mégis tud,
a sok kacat eltakarja
az igazán fontosat,
végleg csak olyan vész el,
ami nem saját,
ami nem neki született,
ami számára,
soha nem támadhat fel,
feltámadás nélkül
nincs megtisztulás,
hogy tudja az ember,
mi mennyit ér,
ahhoz el kell veszíteni,
a legfontosabbat is
el kell engedni,
azt is,
amibe szíve szerint
legjobban kapaszkodna,
azt kell leginkább elveszíteni,
akkor derül csak ki,
mennyit ér,
meg kell halni ahhoz,
hogy újjá születhessen,
ha valóban
neki szánta az ég,
akkor neki születik újjá,
az ember gyáva elengedni,
mi lesz, ha kiderül,
hogy a kincs,
soha nem is volt az övé,
Őt,
aki nélkül élni nem lehet,
őt is el kell veszíteni,
hogy tudjuk,
hozzánk tartozik,
vagy valaki máshoz,
bármilyen nehéz,
önmagát is el kell veszíteni
az embernek,
meg kell halnia önmaga számára,
hogy egészen önmaga lehessen,
meg kell halni,
hogy újjá születhessen

Add a kezed!

Add a kezed, Édes, nézd hogy alkonyul
aranytóba süllyed a liget pereme,
köréje a felhők hódolata gyúl
és egyre csak duzzad ifjúi ereje.

Add a kezed, Édes, nézd, hogy arcot ölt
majd esőre hajlik a titokzatos ég,
meglebbenti fátylát a párás, téli köd,
amikor földre hull a muzsika-beszéd.

Add a kezed, Édes, nézd az áldott varázst
a természet kitárja kőkemény szívét,
a kín-örvény felett, mint hű vigasztalás
a sírószemű vihart időben űzi szét.

Add a kezed, Édes, nézd, a fák alatt,
a hold iramló árnya bújócskázni hív,
néma csöndre szór titkos aranyat
hevül, lendül, nevet, akár a gyermekszív.

Add a kezed, Édes, nézd szépmívű testét
ezeknek az áldott pillanatoknak,
a zománc-fényű pompát ajkaidról lesték,
ahonnan mindig csodák fakadnak.

Vörös liliom

Nagy István Attila :Hívtalak

Hívtalak szóval, zenével
az éjszaka énekével
bűvöltem az enyhe szellőt,
homlokomon sötét felhőt,
nem jöttél virradatban,
elmaradtál fényes napban,
de mire újra este lett,
a világom már szétesett.

Akarsz-e?

Akarsz-e egy lenni velem
S halkan, vad érzelemmel suttogni a nevem
Akarsz-e új tereket átszelni velem
S nem törődve semmivel játszani csendben

Akarsz-e csillag lenni hatalmas egeken
S míg el nem fáradsz átúszni hatalmas tengereken
Akarsz-e életem lenni
S lelkedet adni értem
Csókjaidat adni szerelmemhez mérten

S ha egyszer, talán holnap talán soha
Talán mikor míg élek, talán mikor már nem lesz életem ily mostoha
S akkor az életem végén újra veled leszek
S halkan, vad érzelemmel suttogom majd neved

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,
hogy olyan jó lenne
megmaradni
a pillanatban.
Nem félni,
és nem remélni.
Haladékot adni.
Magunknak.
Sírni, ha bánat ér,
nevetni az örömér.
A „most”-ban élni.
Nem remélni,
mert aki remél,
az mind csalódik.
Nem félni,
és nem gondolni
soha arra,
mi lehet belőle.
Abból,
ami most van.
Jó,
vagy rossz.
Sírni,
vagy nevetni,
de nem félni,
mi lehet belőle.
Majd egyszer.
Egy távoli állomásnál.
Egy másik életben.
Talán
el se érünk odáig,
talán,
hírtelen kanyart vesz
az utunk.
A félelem betegség
Ragályos betegség,
amit nem lehet eltitkolni,
ami kiül a szemekre.
A riadt szem terjeszti.
A félelmet
Örülni,
amikor van kinek,
amikor van minek,
Nem félni,
mi lehet belőle.
Sírni, ha sírni kell,
nem elképzelni.
azt, ami nincs.
Ami talán
nem is lesz.
Félni,
egyedül,
a rossz gondolatoktól
szabad.
Nem, attól se.
Rá se szabad gondolni.
Az eljövendő rosszra.
Se remélni.
Jót se szabad remélni.
Mert csalódik,
aki remél.
Nem láthatunk keresztül
a házakon, hegyeken,
embereken,
és az éveken.
Várjuk meg,
míg odáig elérünk.
Akkor sírjunk,
vagy akkor nevessünk.
Mint a távoli vihar,
amelyik ideérve
langyos szelővé szelídül.
Szelídülhet.
Vagy nem.
Akkor döntsünk,
sírást,
vagy nevetést érdemel.
Ha már ismerjük.
Amikor ő a „van”.
Addig annyi minden
megtörténhet.