augusztus végén, mikor a nyár
lassan hervadásnak indul,
s lágy bíbor vegyül az alkonyi kékbe,
nincs más, mi lenne szívem menedéke,
mint a csillagszóró, hatalmas ég,
hol maradék álmaim ösvényét keresem.
Tűnődöm, miféle varázsos rejtelem,
mi földre hozza az éj tünde fényeit,
mi a végtelenből egy darabot kiszakít,
hogy táguló szemünkbe érve
átragyogjon a megkopott valón.
S mi’ múlandó mindez.
Az augusztus lopva mindent
sárgára színez, a hajnalok hűsen
nyúlnak el a még dús kertek ölén,
s forró éjszakák emlékébe bújik
a makacs remény, hogy az idő majd
úgyis elszalad. Az ősz elsuhan
egy röpke perc alatt, s mielőtt szívemre
dermedne a sápadt arcú tél, egy reggelünk
majd újra a harsogó Életről mesél.
S akkor majd a csillagok már nem
hullni vágynak, de díszei lesznek
a sötét éjszakáknak, s végre meglelem
az ösvényt valóság s az álmaim között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése