Csak csendesen

Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,

csak nagyon halkan, nagyon csendesen.

Amerre járunk,

ne rezzenjen egy kis levél se meg,

ma lelkem olyan mint a tó:

legkisebb rezzenéstől megremeg.

Gyere a templomunkba:

a bükkerdő ma vár,

a Csend harmóniája

ott megint a lelkünkbe talál.

Gyere velem...

csak szótlanul, csak csendesen,

csak csendesen...

Wass Albert

Vagyok...

...mint a kútkáván felejtett üres pohár,

fészkébe bújó apró kismadár,

ki repülni fél...

...avaron síró halk zizegés,

szalmaszálon futó remegés

mint dallamot felejtő öreg gitár

ki porosan sarokban áll...

lassan elmeszesedő gondolat

elhalványult karcolat...

vagyok

mint fényétől megfosztott selyem

falról lehulló vakolat...

örökös kárhozat

Ruder Jana

Lucskai Vince: Meg akarlak tanulni

mosolyról mosolyra

leheletről leheletre

ujjbegyről ujjbegyre

szemhéjról szemhéjra

szóról szóra

mint izgága kamasz

szerelmes versét

ha tördelve kezét

elszavalja

meg akarlak tanulni

ha netán álmom

éj zuhatagán

lélegzetet vesz

átfordulva szívemre

az éber percem

is te lakd be

míg vissza osonsz

pőrén

törékeny

szendergésembe

meg akarlak tanulni

ha majd ajkadon

a szó

némán megreked

csókom fejtse meg

és nyelvünk

sámán táncától

kábultan

nyeljem nedvedet

kéjbe rándultan

öleljem

parázs testedet

meg akarlak tanulni

hogy bölcsen szemeidben

elmerülve

megsemmisülhessek. 

Megfosztottál a ruhámtól,

Megfosztottál a ruhámtól, súlyos terhet raktál a vállamra, töviskoszorút nyomtál a szívembe, keresztre feszítetted a lelkemet, szomjaztam, és ecettel itattál, a koponyák hegyén madarakra hagytál. És én érted várom, a feltámadást.

.kaktusz

Vigyázz a szóra

Vigyázz a szóra,

mit ígérsz szerelmesen,

melytől sír a tollad,

amíg verset írsz,

mely túlcsordul belőled

egyre hevesebben,

szívedben nincs jajszó,

Te mégis egyre sírsz.

Vigyázz a szóra,

mely súlytalanul lebeg

és ugyanúgy múlik,

mint mi sosem volt,

mely mint fájó búcsú

könnyágyon remeg,

majd emléke sem marad,

hogy egykor ostromolt.

Vigyázz a szóra,

mit elhallgatsz előlem,

hisz maradék szemérmed

némasága ez,

mely görcsös gomolyba

hullámzik velődben

és belülről rágva,

mélyen megsebez.

Vigyázz a szóra,

mit kimondasz félénken,

könnyen eltévedhet,

mint anyátlan kisgyermek,

céltalanul bolyong,

és elárvult féltében

halk vágyába bújva

tán Téged sem ismer meg.

Vigyázz a szóra,

mit könnyedén elejtesz,

és mégis kong, mert üres,

akár a csengő érc,

mely hasztalan születik,

s mit hamar elfelejtesz,

de belém ontja mérgét

mielőtt ködbe vész.

Vörös Liliom

Beszél a csend,

Beszél a csend,

Fájdalmam felel.

Érzelmemnek árja

Gátját átvágta.

A jeges ár árad,

Elöntötte vágyam,

Megsemmisült minden,

Miről hittem, kincsem.

Szétporlott a gyémánt,

Rozsdás lett az arany,

A fájdalom velem eggyé vált,

A múltból vajh mi marad?

Mikor lesz megnyugvás?

Élhessek, mint bárki más,

Ne kelljen rettegnem,

Mit mond a csend nekem.

Beszél a csend.

Nem nyugszik a fej.

De ha múlik az ár,

Tán újra itt a nyár.

Lesz új remény és új kincs,

Olyan, mi még nincs,

Sokkal szebb, sokkal jobb,

Mint a régi volt.

Ám az új hiába jobb,

Hiányzik a megszokott.

De ha elszakadt, meghalt,

Sose leled már régi önmagad.

Beszél a csend.

Rá senki se felel.

Elnyelt az enyészet.

Köd borít … egészen.

Találkozás

Úgy érkeztél,

mint aki menni készül,

fázósan és könnyesen.

Hajadban az ősz hajszálak

összebújtak csendesen.

Pillantásod más volt,

mint a régi, megszokott,

s tudtam, megváltoztál,

mert, szemedben a fény

már nem úgy ragyogott.

Mikor hozzám értél,

fejed lehajtottad,

csak álltál szótlanul,

s én tudtam, bármi lesz is

a távolodás oka

a szívünkben lapuló

érzés nyoma,

örök marad bennünk

változatlanul

Kun Magdolna

Simonyi Imre - Eszembe jutott

Most az jutott eszembe, hogy a télen

még mondani akartam valamit.

Talán csak azt, hogy ne félj

egy napon, meglásd

mégiscsak kitavaszodik.

S még az jutott eszembe most

szívem, hogy egymásnak

mi tán sosem hazudtunk

csupán egyikünk sem tudott soha

bár egyetlenegy olyan igazságot

ami az lett volna a másiknak is.

Most pedig az jutott eszembe, drágám,

hogy egy verset készültem írni néked

— mióta már! — de valamiképp mindig elmaradt.

Igen, verset készültem írni arról,

hogy — bármi történt is — tudod a végén

tudod a dolgok végén egy napon

(majd ott a fontoskodó gyászmenetben)

mégis csupán ketten leszünk

akik pontosan fogjuk tudni, hogy ki is,

hogy tulajdonképp ki is volt a másik?

S még az: ha van úgy,

hogy nem te vagy az eszembe

olyankor én már semmire sem gondolok.

Benyó Judit :Testünk kitüzesedik

Testünk kitüzesedik,

akár a tűzhányó szétszóródott lávafolyama,

sok harapás vállad édes gyümölcsébe,

varázsszavak suttogása felnövekszik –

mindenütt zúg a vér,

fejünkben, nyakszirtünkben, karjainkban,

mellünkön és csípőnkben!

Mindenünk felforrósodik,

pörgünk egyre sebesebben!

Milyen érdekes az élet

Milyen érdekes az élet. Néha kiderül, hogy kinek vagy fontos igazán, ki az, aki gondol rád. És kiderül az is, hogy aki neked fontos, annak az embernek te nem jelentesz semmit. Ez fájdalmas, de ugyanakkor jó érzés, hogy olyanoktól kapsz odafigyelést, szeretetjelzést, akiktől nem is vártad volna. Ez kellene, hogy erőt adjon... De mégis annyira fáj.

"Tudjad, szíved és eszméleted minden erejével tudjad, hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz; a nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzést, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. Többet nem is vársz senkitől; de ezt sem kapod a veszélyben. Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé. Tudjad, hogy soha, senki nem segít. S ne sopánkodj ezen. Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; s ez a természetes." (Márai)

Pogány Zoltán - Ha legközelebb szólsz

Ha legközelebb szólsz

ajkadra öltöm vágyam

felruházom nyelved

szóvirágos ágyban

paplant is húzok rá

melegedjen meg benne

minden apró szavad

mintha szavam lenne:

hogy mennyire szeretlek...

Ha legközelebb szólsz

megfürdök dallamában

szólamodba dőlök

mély sóhajjá váltan

úgy szólok majd vissza

mint kit mézbe forgatnak

mézes-mázos hangon

igémmé fogadlak:

hogy mennyire szeretlek...

Ha legközelebb szólsz

mást többé meg sem hallok

másnak ajakáról

bármilyen szó csillog

csak a Te szavaddal

mondhatom el még szebben

mit képtelen voltam

ebben az egy versben:

hogy mennyire szeretlek...

Tandari Éva Takarítok ...

Kirázom most lelkemet ,

mint egy rossz batyut ,

kimosok belőle mindent ,

mi rossz , - gonosz , - és rút !

Az önzést , a haragot ,

s mi még odabenn ragad ,

fehérre meszelem falát

és tiszta lesz a pad ...

Így tisztítom lelkem

hogy üde legyen, ragyogó

s ne legyen benne nyoma sem

hogy zokszó élt benne, s harag,

hogy tiszta legyen egészen

ha fáradtan betérnek fedele alá

egy percen tán Égi Utaikról

a pihenni vágyó Lélek-madarak ...

Vass János: Ne szégyeld kimondani

Ember, ne szégyeld kimondani: SZERETLEK,

Ne csak dajkádnak, kedvesednek mondd, szeretlek. . .

De mondd a Holdnak, a Napnak is, hogy szeretlek,

És mondd a szélnek, a fellegeknek, szeretlek, szeretlek!

.

Mondd a forrásnak, a csermelynek, szeretlek,

A tavaknak és a tengereknek, szeretlek. . .

Mondd a hegyeknek, a fenyveseknek, szeretlek,

És a virágoknak, a mezőknek, szeretlek, szeretlek!

.

Mondd a delfinnek, a kismadárnak, szeretlek,

A pillangóknak, az őzikéknek, szeretlek. . .

Mondd a Földnek, Égnek, csillagoknak, hogy szeretlek,

Minden népnek, összes gyermekének, szeretlek, szeretlek!

.

Ám, ha szégyellnéd kimondani, hogy szeretlek,

Hát kiáltsák világgá tetteid, szeretlek. . .

E szócskától megszépül a világ, szeretlek,

És akkor meglátod, visszakiált, szeretlek, szeretlek!

Úgy beszélek hozzád, mintha egy vak ember

Úgy beszélek hozzád, mintha egy vak ember beszélne a kedveséhez, akiről tudná, sejtené, remélné, hogy ott áll vele szemben, de nem érinthetné, nem is tudhatná, hogy melyik ő, melyik ő a szeretett, mert tömeg venné körül a Kedvest. Tudom, remélem, sejtem, hogy itt vagy, hogy hallasz engem, de tömegben vagy, és mert nem tudom melyikük vagy, Neked szólok, de a mindenkihez beszélek. De jól van ez így, egyszer talán, ha eljön az ideje, majd eloszlik körüled a sokaság, és kettesben maradunk. Addig véd Téged is, engem is, hogy sokan vagyunk.

.kaktusz

Mihai Eminescu MIÉRT NEM JÖSSZ

Lásd, a fecskék messze szállnak,

Hull a lombja a vén fának,

Éket, pompát elvisz az ősz, -

Miért nem jössz, miért nem jössz?

Karjaimba jöjj el megint,

Űzd el tőlem a bút, a kínt,

Árva fejem hadd pihenjen

Kebeleden, kebeleden!

Emlékszel-e, tudod - régen -

Elbolyongtunk künn a réten

S karjaimmal, kedves alak,

Átfogtalak, átfogtalak?!

E világon vannak nék még,

Kiknek szeme lángokban ég,

Bármi szépek, bájlók azok,

Nem olyanok, nem olyanok!

Szemeidnek bájló fénye

Ráhullt lelkem éjjelére,

Estcsillagnál szebb vagy nekem,

Szép kedvesem, szép kedvesem!

Őszi napok egyre szállnak,

Lombja lehullt a vén fának,

Éket, pompát elvitt az ősz...

Miért nem jössz, miért nem jössz?! 

(1889)

Brán Lőrinc fordítása

Szabó Lőrinc: Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Úgy kéne már, hogy

enyhüljön bennem ez a szomorú

és bizalmatlan, örök társtalanság,

de mindenkitől féltem magamat,

szabadságomat, nem tudok örülni

fenntartás nélkül, és így születik meg

az önzésből a lelkifurdalás.

Félek tőled, akkor is, ha kívánlak,

szeretlek, s mégis mindig titkolom,

vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,

mintha ellenség volnál: óvatos

lelkem tüskéit fordítom feléd,

mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,

milyen tökéletes odaadás

kellene ahhoz, hogy boldog legyek,

és aki vagyok, mégis az maradjak!

Az ellentétem kéne, az, aki

nem követel semmit cserébe, a

teljes biztonság, az önvád alól

felmentő, szent, jókedvű, igazi

önzetlenség…

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…

Szilágyi Szabolcs - Nehéz nap

Hazatértem.

Az ágyam a helyén.

Kis íróasztalom is mozdulatlan

görnyedt székem - minden rendben.

Itt megállt az idő.

Máshol peregtek a percek.

Ma harcoltam világgal, Istennel

szeretővel, magammal

s legalább háromszor vesztettem.

Túl vagyok mindenen

(nem biztos, hogy újra kezdem).

Eszembe jutsz.

Itt felejtett hiányod után nyúlok sután

- Téged kereslek, meg a szerelmet.

Nehéz jónak maradni egy nehéz nap után.

Válóczy Szilvia: Mámorkép [+18]

 

Felettem állsz…

Hűs habodból,

Vágyam szít

Gejzíri csodákat…

S homorú testem lankáira

Úgy szökell

A tejízű éden,

Mint robogó gyorsvonat,

Mi meg sem áll

Míg célját nem érte.

Hála szorítja

Remegő ajkaidból

Halk szavadat,

Izzó leheleted fut

Gömbölyű csúcsaimra,

S én kezemmel festem

A kéj színét

Medencém fölé…

Férfiúi büszkeséged

Örök mámorképét.

Gligorics Teru Tóparton ülve

Tóparton ülve

Beleszédülve

Szemedben magam láttam én

Mosolygós arccal, nap fénylett rajtad,

S szívedben égett a szenvedély.

Csókodra vágytam,

Arcodon láttam,

E pillanat már búcsúzás,

Várni kell...várni, s szívünkbe zárni

Egymást, bár nem lesz már folytatás.

Refrén:

Egyedül járok az őszi fák alatt,

Tudom, szeretni nem szabad,

Pókháló-álmom már régen szétszakadt,

Ám szívem soha meg nem tagad.

Nincs más, csak álom.

Bár jöttöd várom,

Mikor a nap az éjbe fúl,

Két karod vágyom valaha fázom,

Mikor a falevél mind lehull.

Csókodat vágyom,

Karom kitárom,

Tóparton várlak kedvesem,

Múlnak az évek, de még remélek,

Bekopogsz egy nap majd csendesen...

Tavasz legyen...

Ha vége lesz e halvány létezésnek,

Új reménnyel zöld tavasz legyen,

Fecskék repüljenek fenn az égen,

S búza nőjön termőföldeken...

Ne legyen könny szeretők szívében,

Bimbó hajtson minden rózsafán,

Úgy menjek el, e világból, halkan,

Mint ahogyan jöttem, hajdanán.

Vagy ősz legyen, száraz levél hulljon,

Aranyszőnyeg a vén fák alatt,

A Tiszát lágyan ölelje a fűzfa,

Mint amikor ott megláttalak.

A nap is csak úgy, szomorúan süssön,

Siratva az elmúlt éveket,

Őszi eső mossa le az útról

E halkuló, fáradt lépteket...

S ha ősz sem lehet, jó lesz hát a tél is,

Szívemben már úgyis régen az,

Az én fecském nem jön vissza többé,

S nélküle már nem lesz több tavasz...

Gligorics Teréz

Bölcsőként ringass

Kacag a május, és vidám nevetése

fülembe zeng, akár egy Schubert-dal,

s míg lelkem táncra perdül, e dal lüktetése

az oly nagyon vágyott öledben marasztal.

Bölcsőként ringass, mint ez a hangpatak,

mely fodrával dajkálja a tavasz-éneket,

és gyönyörködj Te is, hogy szálakra szakad

a jéghideg csönd, mely köztünk lebegett.

Egy emlék sincs már, mely jajveszékelve

zokogna meggyötört szívünk alatt,

hisz itt leng illatos füstje a létnek,

míg szívdobbanásaid körüldalolnak.

Vörös liliom

Reményik Sándor - Én a szívemet...

Én a szívemet szétszakítottam:

ahány darabja, annyifelé van.

Én azt gondoltam, hogy ezt így lehet

és csorbát nem szenved a szeretet.

Hittem, hogy minden darab új egész

s akit szeret, azért mindenre kész.

Mindenre kész, - de ah, - erőtelen

e balga, szétforgácsolt szerelem.

Ez a tudat éget, mint a kereszt

én Istenem, nem így akartam ezt.

Nem így: kapni más lelke aranyát

s cserébe tarka rongyot adni át.

Arany lélekkapun menni által

s fizetni pár színes szóvirággal.

Egyformának lenni mindenkihez:

emberfeletti nagy szív kell ehhez.

Én a szívemet szétszakítottam

ahány darabja, annyifele van.

Pár rongydarab jutott mindenkinek

és nem jutott az egész senkinek.

most festelek meg

most festelek meg

tán századszor,

ezredszer

akár tökéletlen festmény

utolsó vonását,

melyet félve

illesztek

a többi vonal

közé,

mert rettegek,

ott befejezetté

válsz...

és már nem kellek többé...

Moha

When the sea greets the orange-red sunset,

When the sea greets the orange-red sunset,

I think of you only, and your love,

And angels…White angels sweetly singing

Glory of rapture from above.

I thought that all that’s great is over,

My divine creator, I lost my faith!

I should have known the burning sunset

Will born a new day…and you, my Fate…

I say a prayer of appreciation

For the most splendid gift of all:

The sweetness of springtime roses blooming

In spite of blustery winds of fall…

Csendben álltam a tavaszi napsütésben

Csendben álltam a tavaszi napsütésben és Istent csodáltam.

Mily' szépet alkotott.

Lélek-feltöltő.

Tudod...ilyenkor utat tör magának bolond-szívem

és úgy szeretném bőrömön hallani érintésed ...

Málna

Megszólítlak

Megszólítlak némán minden éjszaka.

Vigyázva, meg ne zavarjam álmodat,

és érzem, válaszolsz, szólítlak újra.

Jó így, és megtagadom a józan észt:

a tudás felett ítél a vágy, merész,

amit tagad a tudás, a léleké

a döntés: kapcsolatok az éteren

át, és bár árnyat vet a kétkedés, remélt

derűs álmom elé; a kóbor reményt

elűzni késztet így, és elfogadni

az ébrenlétben, már rám szabott valót,

hozzád enged a kegyes éjszaka, és

emlékeddel álomba fogad a csönd.

Szeitz János

Találkozások

A Duna olyan volt most is.

Zavaros, nagy és talán magányos.

Köröttünk a város zajlotta életét...

s ügyet se vetett ránk,

a nyüzsgő kósza nép.

Szemben tornyosult a múlt.

Ezerévnyi közös magyar álom.

Most eső mosta,

fáradt szürke volt,

s valami bánat ült a néma olajfákon.

Néhány foszlány felhő összeállt csapatba,

s talán, mint akkor József Attila,

mi is eláztunk kissé.

Azt mondtad halkan;

- Lehet...

nem is itt írta azt a verset.

Egy kávéházi szegleten,

születtek a sorok...

De tudtuk jól, a képzelet

s benne ezer meg egy titok,

a világ négy sarkára úgy visz el,

egy villanás és ott leszel...

ha akarod.

Én Veled ülök most újra ott.

Agyamban milliárdnyi sejtek

dolgoznak lázasan emlékeznek

hajad szőke varázsára,

hangodra, a szempárra,

mi belém égett örökre már.

Tiszta tükrében a nyár

utolsó csókjait dobta...

felém.

Múlt álmok, képek, hangok,

Minden, mi volt e sorsverte vidéken,

úgy hullt rám akkor, mint régen

szívtépte, igaz szavaid.

S olyanná lettem, mint a részeg.

Megingott minden létező.

Egy pillanat...talán annyi sem,

visszafelé forgott az idő:

verset írtam, láncos hidat vertem,

s a várfokán egy rebbenő

dicső kor hajnalán köszöntem,

a pesti sík fölé emelkedő

aranyló napot.

Mennyi éj.

Álmatlan, nyughatatlan.

Vergődő lidérces látomás.

Remények köpenyén a foltok...

Tudod, lassan már elkopott.

De egy hang szólt hozzám

minden éjjel,

mesélte,

egyre biztatott...

- Ne tedd le

szívedből a reményt!

Ne tedd le

vágyad poharát!

Meglelni Téged

e létezésben,

csak ez cél vitt tovább.

Oh hányszor bicsaklott a láb...

Hányszor tévedt el a vándor.

De felkelt mindig

s újra indult....

Meglelni szent és gyönyörű

titkaid szűzi csodáját.

Csak egyszer fogtam meg kezed.

Elhúztad tőlem...akkor...

Te is féltél...

Ahogy féltem én...elmondani,

mit valójában nem is lehet....

Csak érezni...

egy érintésben,

mit lelked legmélye rejteget.

Holnap

talán nevetünk majd a tegnapon,

de örökre benned él

a Varázslat.

Hiába játszunk!

Magunkban nyerni nem tudunk.

Csak közös álmunk

győzheti a bánat

s fájdalmak végtelen sorát.

Az idő rostáján kihullt

ifjúságom morzsáit keresem.

Hiúság csak a múlt.

Tükrödben rám lel a jelen.

Vívódom mégis magammal egyre.

Várok csodára, szóra, jelre.

Várok egy forró érintésre.

Valami másra.

Valami szépre.

...

A platánok közt halvány fény derengett

s óvták ok, vigyázták a csendet.

Halottak békés nyugodalmát.

Mécseseink apró kicsiny lángja

emlékezett valami másra,

amit nem tudunk, nem tudhatunk.

Néha a szavak simogatnak,

"nyílik a szív s az ablak"

S beárad rajta a tiszta fény.

Mátyus Attila

Tenyeremben szorongatott vágyaimat

Ajtód sarkig tárd,

ha egyedül maradnál,

…attól rettegnek

a tegnapi vétkek,

amelyek emlékembe hímezték

el nem múlásodat.

Beleszagoltam

a magány édesébe

lélektelenül,

majd illatod ölelt át,

mikor melléd simulva

szíved kerestem.

Elmosódott

keser’ és boldog percem,

miközben magamra

próbáltam rám szabott

tekinteted,

s tenyeremben szorongatott

vágyaimat csókjaiddal

csented el…

Moha

Várnai Zseni - Belebámultam a napba ...

Szerelmemnek nem volt még arca,

és teste sem, csak, mint egy álom,

ködként gomolygott körülöttem

valóság, és mesehatáron.

Szebb volt, mint minden földi férfi,

nagyobb, különb, titokkal teljes,

sokszor szálló felhőben véltem

meglátni őt, mint egy szerelmes.

Láttam márványban egy vonását,

talán Phidias remekében,

szemének zöldjét megtaláltam

egyszer, mikor tengerbe néztem,

s aranyszín, barna, karcsú teste

villant elém egy pillanatra,

mikor káprázva, elvakultan

belebámultam a napba.

Kerestelek, örök szerelmem:

földön, vízen, és csillagokban,

parányi részed láttam olykor,

s éreztelek az illatokban,

miket réti füvek lehelnek,

csodáltalak vad ifjúságban,

s erőd bilincsként babonázott,

mikor egyszer párducot láttam.

Azután mégis megszülettél.

Életre keltél, mint a márvány

az alkotó művész kezéből,

élő szobor, földi szivárvány,

fényből, erőből ötvözötten

megszülettél, mint képzeletben

álmodtalak, egyetlen férfi:

gyerekem, nagy örök, szerelmem!

Várnai Zseni

Az emlékezés könnyei előtt...

hangtalan ma minden szó,

nesztelen járnak a gondolatok,

melyek fejet hajtanak

az emlékezés könnyei előtt,

ahogy elfolyó életakarásod

apró kavicsként verődik

lelked vékony falához…

…

harangoz a csend

és mégis hallik e

tértelen némaságban

ahogy Isten könnye áldott

testük nyughelyét megszenteli…

Moha

The Prayer of the Old

I kept the candle burning,

still, the darkness came,

autumn winds are blowing

over briny tame.

Sitting by the fire

warming heart and soul,

there's no more desire

to walk out that door...

With walls around me silent

I'm staring at the flames,

as if they can kiss away

the hurt, the aches, the pains...

My mind is blank, I'm weary,

time to take a rest,

No use mourning empty years

the sun never caressed...

Once again to hear

a long-forgotten tune,

stare into the clouds

at sunset in June...

And once more to ask for

joy and happiness…

Will that make my memories

alive any less?

If no heart is opened,

I'll pray for the strength

to be content walking

alone for the length...

God, wipe off my teardrops

and let me cry no more

when I realize no one

will be knocking at my door...