Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2011. május 10., kedd

Találkozások




A Duna olyan volt most is.
Zavaros, nagy és talán magányos.
Köröttünk a város zajlotta életét...
s ügyet se vetett ránk,
a nyüzsgő kósza nép.
Szemben tornyosult a múlt.
Ezerévnyi közös magyar álom.
Most eső mosta,
fáradt szürke volt,
s valami bánat ült a néma olajfákon.
Néhány foszlány felhő összeállt csapatba,
s talán, mint akkor József Attila,
mi is eláztunk kissé.
Azt mondtad halkan;
- Lehet...
nem is itt írta azt a verset.
Egy kávéházi szegleten,
születtek a sorok...
De tudtuk jól, a képzelet
s benne ezer meg egy titok,
a világ négy sarkára úgy visz el,
egy villanás és ott leszel...
ha akarod.
Én Veled ülök most újra ott.
Agyamban milliárdnyi sejtek
dolgoznak lázasan emlékeznek
hajad szőke varázsára,
hangodra, a szempárra,
mi belém égett örökre már.
Tiszta tükrében a nyár
utolsó csókjait dobta...
felém.
Múlt álmok, képek, hangok,
Minden, mi volt e sorsverte vidéken,
úgy hullt rám akkor, mint régen
szívtépte, igaz szavaid.
S olyanná lettem, mint a részeg.
Megingott minden létező.
Egy pillanat...talán annyi sem,
visszafelé forgott az idő:
verset írtam, láncos hidat vertem,
s a várfokán egy rebbenő
dicső kor hajnalán köszöntem,
a pesti sík fölé emelkedő
aranyló napot.
Mennyi éj.
Álmatlan, nyughatatlan.
Vergődő lidérces látomás.
Remények köpenyén a foltok...
Tudod, lassan már elkopott.
De egy hang szólt hozzám
minden éjjel,
mesélte,
egyre biztatott...
- Ne tedd le
szívedből a reményt!
Ne tedd le
vágyad poharát!
Meglelni Téged
e létezésben,
csak ez cél vitt tovább.
Oh hányszor bicsaklott a láb...
Hányszor tévedt el a vándor.
De felkelt mindig
s újra indult....
Meglelni szent és gyönyörű
titkaid szűzi csodáját.
Csak egyszer fogtam meg kezed.
Elhúztad tőlem...akkor...
Te is féltél...
Ahogy féltem én...elmondani,
mit valójában nem is lehet....
Csak érezni...
egy érintésben,
mit lelked legmélye rejteget.
Holnap
talán nevetünk majd a tegnapon,
de örökre benned él
a Varázslat.
Hiába játszunk!
Magunkban nyerni nem tudunk.
Csak közös álmunk
győzheti a bánat
s fájdalmak végtelen sorát.
Az idő rostáján kihullt
ifjúságom morzsáit keresem.
Hiúság csak a múlt.
Tükrödben rám lel a jelen.
Vívódom mégis magammal egyre.
Várok csodára, szóra, jelre.
Várok egy forró érintésre.
Valami másra.
Valami szépre.
...
A platánok közt halvány fény derengett
s óvták ok, vigyázták a csendet.
Halottak békés nyugodalmát.
Mécseseink apró kicsiny lángja
emlékezett valami másra,
amit nem tudunk, nem tudhatunk.
Néha a szavak simogatnak,
"nyílik a szív s az ablak"
S beárad rajta a tiszta fény.

Mátyus Attila

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése