Magával ránt a szél-himbálta sorsom

Az álmos lámpafénynél nőttön-nő az árnyék
a félelem tőre döfi át a lelkem
rémekkel csatázva, megnyugvásra vágynék
az árnyékok terjednek egyre csöndesebben…

a csörömpölő rezgéstől megremeg a szívem,
mely cselekedni gyáva és félőn nyöszörög
halandó gyarlóságom folyton követ, s híven
rám tapadva eggyé válunk, hiába vergődök,

hiába állnék ellent, a nyirkos mély lehúz
magával ránt a szél-himbálta sorsom
rám vicsorog és látom, ha úgy akar, legyőz
poshadt közöny áradata, építi otthonom.