Rohan velünk az idő, évről évre kevesebbet találkozunk egymással, testvérek, rokonok, ismerősök, barátok. Ha összefutunk az utcán, örülünk: ,,Milyen régen láttalak!" röviden elmondjuk, ki miként van: gyerekek, család, munka, öröm, bánat, betegség, egyéb gondok. Mind belefér csupán öt mondatba. Aztán sietve elválunk, és megígérjük, majd meglátogatjuk egymást, ha ezen és azon túl leszünk. Mert most nincs rá idő. Most nincs. Legtöbbször ez a válasz. Telnek a napok, hetek, hónapok. Még mindig sodródunk, és az élet forgatagában elvész az ígéret, a barát, a testvér, a rokon. Eszünkbe jutnak, gondolunk rájuk, mégiscsak egy telefon néha-néha egymásnak: most nem tudok menni... ezért... és azért... jól vagytok? Puszi! A halvány, szép emlékek csak magunknak maradnak meg. Nem tudunk szeretettel nosztalgiázni, további szép emlékeket gyűjteni, mert nem szakítunk rá időt. Marad a ,,majd", és egymás nélkül múlnak a napok, pedig összetartozunk, emlékek és szoros szálak kötnek össze. Aztán cseng a telefon, vagy jön a távirat. Megtudjuk a megváltozhatatlant. Meghalt. Hirtelen. Váratlanul. Vagy még azt sem tudtuk, hogy beteg volt. S marad a síri csend, döbbenet, a fájó emlékezés. Már az utcán sem találkozunk. A hangját sem halljuk többé. Már nem tudjuk elmondani, amit akartunk, már nem tudjuk éreztetni, amit jelentett, mert már végleg nincs idő. Csak a koszorú a síron, a néma fájdalom, könnycsepp az arcokon. Szerettünk, hantodnál sírjuk el magunkat. S bánjuk, hogy mindig siettünk, s csak a magunk bajaira gondoltunk. De már késő. Nincs viszontlátásra, csak szívünkben az űr, a vád, miért nem értem rá, miért nem találkoztunk, mikor még volt rá idő...
Kiss
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése