most bontja épp´ titkait a reggel emlékek langyos halk nyomán még önfeledt minden -hófehér párnáján egymás karjaiban álom-valóság
nem soká … gyengéd fény árassza el szobád -lágyan ébresztget- szemed tükrében keresi mását a tegnapi rajongást ahol még ezer remény szilánk suttogja titkát
ajkadon mosoly bujkál öröm szikrák -ébrednek a csodák
Tudod, hogy szeretlek, hogy hiányzol, hogy vágyom utánad, hogy fáj, hogy nehéz az élet nélküled. De neked kevés ennyi fájdalom néha azt hazudod, magadnak hazudod, hogy neked az én boldogságom a fontos. Nem, Te bosszúálló vagy, bosszút állsz, az élet helyett rajtam állsz bosszút, mintha én tehetnék, mintha valamiről is tehetnék. Azt szeretnéd, hogy hiába keressek, ne találjak nyugalmat, azt akarod, égessen és fájjon, hogy vért könnyezzen a hiányod, hogy álmatlanok, a láztól hánykolódók legyenek az éjszakáim nélküled kínpad legyen az életem, hogy pusztuljak abba, hogy nem vagy itt velem, hogy a hiányodról szóljon a nappalom, az éjszaka nélküled, legyen a halálom. Szeretsz, és mégis élet helyett vesztemet kívánod.
Csak fogd a kezem és vezess !!! Nem kérdezem, hogy hova megyünk, csak azt akarom, hogy együtt legyünk ... csak nézz a szemembe, láss bele a szívembe, csak ölelj át és vegyél a puha meleg karjaidba... mint a madár, mely óvja riadt kis fiókáját, takarj be, melegíts ha fázom, ha éhezem, adj ennem, innom... s ha nem jön álom a szememre, csak dalolj és ringass el , súgj a fülembe kedves szavakat, rajzolj az ajkamra édes csókokat... s fesd az ajkadra a nevem, engedd, hogy én legyek az örömöd, a bánatod... mondd, hogy már rabul ejtettelek, mint éjjeli lepkét a lámpafények... csak ölelj és símogass, mint tavaszi szellõ pezsdíts fel a véremet, mint éltetõ napfény járd be a testemet... járd be a testem minden hajlatát, és érezd gyöngyözõ nedveim illatát... s én majd fényedben megfürödve csak úgy ragyogok, puha bársonyos sugaraiddal betakarózok... s mint hûs vizû kis hegyi patak, majd csordogálok a szemedben, harmat cseppjeidben fürödve... s tarka pillangóként majd a válladra ülök, s pille szárnyaimmal majd az arcod símogatom ... arany szállal a szívedet körbe fonom, és ott maradok veled, csak a te csodás pillangód leszek ... veled köszöntöm majd a hajnal ébredését, veled töltöm a naplementét... éjjel is veled leszek, és ébren õrzöm majd az álmod!
Tudod sokáig nem értettem ezt az érzést, haragudtam a világra a szeretetért, amit kapok, és azért, amit adok. Fájt minden simogató szavad, zavart voltam, hogyan lehetséges, én nem akartam, és mégis bántok azzal, hogy szeretlek, hogy szeretek. De most már tudom, hogy ez a szeretet szabályozhatatlan és független. Független mindentől, a csóktól, az öleléstől, független attól is, hogy szeretsz, vagy nem szeretsz. Független a szavaktól, a cselekedetektől, a napoktól, a tegnaptól, és a holnaptól. Ha fáj, nem attól, hogy viszonzatlan, nem is a távolságtól, mert velem vagy akkor is, ha századok választanak el tőlem, akkor is velem vagy, ha nem akarsz. Ha fáj, attól fáj, mert olyan erő van benne, hogy feszít, félek, egyszer szétrobban bennem. Nincs rá szó a szótárban, a létezéséről se tudtam. Azzá váltam, hogy szeretlek, és ez felszabadít, megszabadít magamtól, attól, ami nem is én vagyok, hanem nevetséges szabályok és szokások összessége. Minden megváltozott, megszűnt számomra a bűn, és megszűnt az erény, csak utak vannak, amik közül a legnehezebb az, amelyik célba ér.
Szeretnék átbeszélni hosszú éjszakákat,
hallgatni csak repkedő mondatod,
nézni, hogy hangra formálod a szádat,
s hajadba túrni, hallak, itt vagyok,
szeretném, ahogy ölemben fejeddel
mesélnél új és új történetet,
szeretném, hogy egy percre se feledd el,
én hallgatlak, és itt vagyok veled,
szeretnék aztán hallgatásba bújni
hogy képpé váljon minden gondolat,
színnel teljen minden, minden új, mi
rakoncátlan szavakban szalad,
aztán majd én is hosszasan mesélek,
a múlt időkben mi történt velem,
beszélnék arról, hogy sodort az élet,
mint épült bennem fáradó jelen,
beszélnék arról, a hétköznapok csendjén
hogy vált ünneppé az, hogy létezel,
és a napjaimat élni hogy szeretném,
hogy kérdésemre lényed mit felel…
te válaszolsz ha nem is kérdezek,
egyszerre érzem minden rezdülésed
ahogy nyakamra ráfonod kezed,
és csendbe fúl egy megfogant ígéret
ahogy összebújik ajkad és az ajkam,
így, sóhajommal hagynám, hogy mesélj…
lépteid mellettem hallom gondolatban
s látom, ahogy továbbsodor az éj
Szép versek, szép szavak az érintetlenségben.... mint megálmodott színek rózsaszín mesékben... Elképzelt tájak, hihetetlen zöldek amint a kék ég selymébe vegyülnek, és lilába mossák az ismeretlen rétet... felhők gomolyognak, illatról mesélnek miközben elhervadnak az orgonák. Ez is egy világ, az is egy világ, köztük az ész határvonalai nem hagyják a vágyat kibomlani, mert két szép tudat nem egy nyelven beszél. Hiába kérdezem, mért van így, miért? Az idegenség hűvös fátyla mindent eltakar. Hiába adja fehér húsát a kar, ha a lélek susogó idegen szárnyon repül, élesen, hidegen... s ebben az ellentétes sóvárgásban csak egy jóslat sejlik: IDEGEN, IDEGEN.... vagy ha mégsem, az idő áramában elmosódik minden, s áll egymagában a fehér fárosz, a megközelíthetetlen, szétfoszlanak a tervek, és az Isten magában, befelé mosolyog. A magam hitetlen hitében élek, és már soha senkit meg nem kísértek, nem akarom ,hogy bárki azt higgye amit én. Rózsa pirkad az ég peremén, de leszakítani már nincs maradék erőm. Maradok magamnak megérthetetlenségben, lelkem feloldom szép, könnyű mesékben ahol a ködvárak egyik oldalán mindig van bejárat, s a baldahin falán megéletlen szerelmek árnyékai lengnek, magukba fordulnak, semmit sem üzennek a külvilágnak, mert ott sok a por... itt belül fénytiszta lázak szárnyadoznak, akkor is ha nincs hely, s nem landolnak sehol.
Tudod én mindig úgy gondoltam, hogy Te biztos lehetsz bennem. Az én érzéseimben biztos lehetsz, hisz annyiszor kinyilvánítottam. És ez megnyugtatott, akartam, hogy tudjad, mert az jó, jó tudni, hogy szeretnek valakit. Míg én csak találgathatok, mikor játszol, és mikor mondasz igazat, Te biztos lehetsz abban, hogy az én érzéseim őszinték, igazak, hogy én nem játszom, azt tudnod kell, hisz én nem szoktam játszani. Gondoltam én, hogy te biztosan tudod, hogy benned nincs a kételynek szikrája se. Mert miért is csapnálak be Téged? Aztán most rájöttem, hogy de igen. Te is kételkedsz, mert benned már alapból benned van a kételkedés csírája, míg volt olyan idő, hogy én mindent elhittem neked. Eszembe se jutott, hogy becsaphatsz, miért is lenne az jó neked? Hiába tudod, hogy én, én vagyok, hogy évek óta hozzád beszélek, a hitetlenségedtől nem szabadulsz. Mélyen benned van, azért, mert Te olyan sokat játszottál, hogy nehezen képzeled, valaki komolyan beszél. Mert az ember úgy néz a másikra, mint saját maga tükörképére. Azt feltételezi, a másik is olyan, mint ő. A tolvaj félti az értékeit, A hazug nem hisz senkinek. A játékos hiszi, mindenki játszik. Az ártatlan azt gondolja, mindenki az. Hiszel nekem addig, míg itt vagyok veled, Míg simogatlak, míg elolvasod a hozzád írt szavaimat, de utána ugyanúgy kételkedsz bennem, mintha már valaha becsaptalak volna tégedet. Ez nehezíthet meg sok-sok életet, sok-sok szerelmet, hogy olyan sok a hazugság, hogy képtelenek vagyunk hinni, hogy bennünket őszintén lehet szeretni.
(...Szelídre szűri a nyár sugárát ez a délután s langy fényfüggönnyel a házak vállát bevonja puhán...) - - - - - - - - - - - - -
Ilyenkor, látod-e, húnyt lelkemre csókot nyom a nap, és menni (gondolom) oly jó lenne, amerre a nap csak menni (gondolom), egyre menni, napot nap után, vonatra ugrani, nem pihenni, szálló nap után suhanni, zöldszinü tenger lombok közt fulladozó faluig szállani, minden gondot elhullatozó lélekkel, túl a Dunára, messze, szálló nap után, lombos faluig, hol lombba veszve nyíl egy kapu tán elénk s azon át bejutunk egy házba hűs pitvaron át, s ott lelne a lelkünk elkáprázva új túl-a-Dunát, új túl-a-világot, új világot, fehér falu sok mély, régi pamlagu hűs szobákat, hol védve susog a függöny; így susog: "Én az ablak "hű őre vagyok "és kitekinteni sohase hagylak, "pillét se hagyok "ideszállni a külső zajból hozzád, "mert vám vagyok én, "s e csöpp szoba messze csöndes ország "a vágy fenekén: "majd okosan itten megbú lelked "(szökött katona) "és e szoba lesz majd szőnyeg-kerted, "párnák vadona. "Künn zúghat azóta az őrült bóra, "hányódhat a tó: "itt nézd, a hűs falon őr az óra, "áll a mutató, "a percek ostoba gillotinja, "s a perc fenekén, "hova nem hat a század szörnyű kínja, "elrejtelek én, "én, függönnyös angyal, szárnyaimmal: "ó, jer, te szegény, "jere fájó fejjel, fáradt ínnal, "védőd leszek én, "s szelídre szűrve az ég sugárát "(jere, szenvedő!) "oly hűn megőrzöm a lelked álmát, "mint egy szemfedő!"
Sarah Brightman - A Question of Honour - legendas português
Onnan, hogy a lélek hangjaira érzékenyek vagyunk. Onnan, hogy a csodát nem engedjük elvenni magunktól. Onnan, hogy messzire nézünk, jóval a földi élet és a halál határain túlra. Onnan, hogy nem engedjük megfosztani magunkat attól a bizonyosságtól, hogy halhatatlanok vagyunk. Onnan, hogy hiszünk a hitben. Onnan, hogy sejtjük, ahová elindultunk, ott várnak. Onnan, hogy belül keresünk, magunkban is, másokban is. Onnan, hogy bár magányosak vagyunk, nem vagyunk egyedül. Onnan, hogy életünknek, még ha nehéz is, értelmét látjuk.
...Fogjuk meg egymás kezét.
De ha nem sikerül - mert ma ez is nehéz- legalább tudjunk egymásról a sötétben.
Neked adnám a holdfényt, ha díszcsomagolásba rejthetném, hogy lásd, én adom, csak neked. Neked hívnám a napfényt, ha nem égetne el, míg meglepném vele rózsaszín lelkedet. Neked adnám a csillagot, ha égig érő létrán elérném s kiválaszthatnám a legszebbet. Neked adnám a holnapot, ha a tegnap és a ma elmúltával remélhetnénk még fényeket.
…tudod, Kedves, mostanában foglalkoztat egy gondolat, a saját gondolatom…tudom, ez értelmetlenségnek tűnhet, hiszen minden bennem születő foszlány, sajátom, de ezt szó szerint értem…a saját énem. Gyakran feltenném a kérdést a nyüzsgő, forgó tömegből találomra kiemeltnek, hogy tudja-e miben rejlik több Ő belőle, a porlepte múltban, a szél hátán rohanó jelenben, vagy magát keresve várja, mint Megváltót a földiek lelke, az elfolyó idő szitás ujjain át belépni egy túlmagasztalt jövőbe…az eső lágyan hulló, merengő gömbtestébe fordítom tekintetem, és kémlelve figyelem önnön tükörképem benne, mást mutat…Ó, Kedves, mondd más ember lettem én, mióta oldaladra kanyarított tarisznyád lettem, megbújva hordom legbensőbb titkodat, viharoktól védve, testemmel óvom belém rejtett bizalmad, és minden szomjadat oltó, odaadó valómat…kinyílt a pillanatok tarka rétszerű arca, a Nap és Hold már nem fösvénykedve mérik ránk javaikat, nem holmi unciákban, hanem aranyló ezüstporból világot hint a földi embernek, csak észre kell venni, hogy tenyeredhez kulcsolódva villan egy szempár az ősi, buja éjszakában…jelenemet csókod írja, múltam fájó sebére helyezi gyógyító áldását, s felhasított rést foltoz minden kéjmámoros éjszakán, s a forró szenvedély kergeti tova régi idők hegének makacs képmását…Melletted több lehetek, mint ami vagyok, hiszen múltat felváltó jelenkori napok túlmutatnak ugyan létem végtelen hullámain, de odalent, a mélyben megfeneklett az idő, nyisd ki csak szemed, süllyedő hajótöröttem, megláthatsz engem…és mikor levegő után, fuldokolva ragadod meg a feléd nyúló kezed, akkor is arcomat kémlelheted…hiszen voltam az elsüllyedt mindenség és lettem kiemelkedő újrakezdés…mert mindnyájan így élünk, s hogy egykoron törött vitorlánk ismét a feszített víz sima tükrén verődik-e vissza, csupán ez a kérdés…
Mint pályát elhagyó égitest Zuhantam csak úgy a térben, - céltalan - A hold, s a csillagok alattam, Akkor szólalt meg a dallam, - fényesen - Szívedből jött nagyon halkan, De ereje végtelen. - ölelésed - Egyre jobban nyúlt felém, Mikor a mély, oly közelbe ért. - elértél - Megtöltötted szívem önmagaddal, Lettem ismét szárnyaló az égen. - öröklétig - E körben már nem vagyok magamban, A fény a földre, belőlünk is érkezik.
Ha menni kell, magammal sokat vinnék, Az egész édes, megszokott világot, Rámástul sok, sok kedves drága képet És egy pár szál préselt virágot, Vinnék sok írást, magamét, meg másét, Sok holt betűbe zárt eleven lelket, S hogy mindenütt nyomomba szálljanak: Megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam, Hintám, amelyen legelőször szálltam, A keszkenőm, mivel rossz másba sírni, A tollam, mert nem tudok mással írni, Vinném a házunk, mely hátamra nőtt Az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék! Én Istenem, mi minden futna át Gyötrődő lelkem alagútjain - Olvasgatnám az ablakok sorát, Simogatnám a fecskefészkeket, S magamba színék minden verkliszót, Mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének Az ajtók mind, és mind a pitvarok, Szeretnék mindent, mindent magammal vinni - És mindent itt hagyok.
Relaxing Meditation Music with Inspiring Quotes - A Peaceful Moment
Egyre várlak. Harmatos a gyep, Nagy fák is várnak büszke terebéllyel. Rideg vagyok és reszketeg is néha, Egyedül olyan borzongós az éjjel. Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét És csend volna. Nagy csend. De hallanánk titkos éjjeli zenét, A szívünk muzsikálna ajkainkon És beolvadnánk lassan, pirosan, Illatos oltáron égve A végtelenségbe.
Nem megfoghatatlan ködös alakok nem átlátszatlan homályos ablakok nem kimondott elhaló szavak nem semmibe tűnő boldog pillanat
hanem
kezed, mely kezemhez érkezett élő-meleg, puha-örök nem lángolás nem tűz - apró örömök nem kérdések, nem beszélgetés végtelen mosolyok csillogó szemek együtt ébredés mámorító illatok - ami te vagy, s 'mi én vagyok
nem ígéretek, csak napok, mik egybe tűnnek s hisszük: soha meg nem szűnnek nappalok éjszakák csókok ölelések mert kezed kezemhez érkezett.
nesztelenül érkezem, észre sem veszel, csupán átölelő karom melegségét érzed, lobogó szívemmel körbefonlak, csöndedbe bújva ringatlak…az esőcseppek koppanva futnak tova, és meg nem írt dallamokat dúdolnak a fákra csavarodott szellők, mint megannyi könnyűléptű seprű a fájdalmat próbálják eltakarítani… de mindig megmarad belőle az érzés magja, miként hátramaradó nyoma fénylik tavasz első napján korábban méteres hónak… foltokban felsejlik és bekopogtat az emlékezés…pihenő rejtekét keresi zaklatott lelked, fájdalmas kérését festi meg tengerzöld íriszed… és én mást nem tehetek, csupán csönded rejtekében felkereslek, és szentélyed némaságát magamra véve, hangtalanul vonlak öleléspárnámba…
…az idő rémülten mered rám, értetlenül kémleli ittlétem, meghallja szívem bús jajszavát, és reptetne Feléd, vezetne Hozzád és mégsem indulok... hitetlenkedve néznek össze a nap aranyló fényei, sugárkoszorújúkat megfosztják tőlem, dideregve magamra hagynak, s mostanra az eső hatalmas cseppjei őrült ütemben verik az ablaküveget, ritmusuk egy szóvá áll össze, Téged hívnak az esőcseppek is, Szerelmem! Mindenhonnan a feloldozást várom, de bűnös létem el nem rejthetem, mert vétettem ellened, magadra hagyva, a messzeségben vágynék felkutatni Téged, és nem tehetem… bocsásd meg nekem, hogy esküszavamat szétzúzza a foszló külvilág, hiszen ígértem Neked, hogy örökkön melletted leszek, és nem szakíthat el semmi erőnek szele… és hidd el, soha nem is teheti meg, hiszen átmeneti távolságunkat az idő felemészti, kivételesen baráti kezét nyújtja, és felfalja a mardosó, távolba szakító időtartam hosszúságát… és vágja a centimétereket a messzeségbe száműző napok mérőszalagján… vágyakozásom megbénítja lelkem, kifordítja a munkát fejemben lakó gondolataim közül, mert világgá kergettem már hónapokkal ezelőtt minden Rajtad kívül eső gondolatot, és annak szikráját is…összekapaszkodva vigyázza egymást vágyakozásom, és visszatérni akarásom, meleg ölelésük átjár belül és hited ad, mihamarabb mi is együtt leszünk…
Tudod, arra gondoltam, mennyire eltüntet mindent a megszokás, szinte láthatatlan az öreg fa, míg ott áll a helyén, csak akkor lesz feltűnő, mikor már nincs, milyen természetes a béke, és mennyire fáj a háború, a nyár, elmúltával váltja ki a legerősebb érzést, siratjuk, ha tovatűnt, míg itt van, észre is alig vesszük, a szeretettel is így van az ember, míg van, észrevehetetlen, belefolyik a hétköznapokba, ha egyszer valóban eltűnik, akkor érezni csak, mekkora nagy a hatalma, betegen látja meg az ember, milyen kincs az egészség, nem csak a fáé, az embernek a saját élete is láthatatlan, szépségét talán csak az látja, aki már elveszítette, mikor valaki nagyon mélyen van, akkor érzi, milyen jó is volt fentebb lenni, talán az embernek önmagát is el kell veszíteni, hogy látható legyen önmagának.
Arra születtem, hogy kisgyerek legyek, anyám mellett játszak hosszú éveket, arra születtem, hogy felnőtt is legyek, s megértsem a szóból azt, amit lehet, s végül arra jöttem én e világra, hogy hinni tudjam, nem vagyok hiába.
Arra születtem, hogy megszeressenek, s megszeressem én is azt, akit lehet, arra születtem, hogy boldog is legyek, s továbbadjam egyszer az életemet, s végül arra jöttem én e világra, hogy belehalnom se kelljen hiába.
Jönnél-e velem az életem útján? Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem? Tudnál-e bújni hozzám, akár talán remegőn is, de vágyva az ölelésem? Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked? Adnád-e nekem, mi legszentebb, lelkednek oltárát? Mondd hát! S engednéd-e, hogy a rét virágából koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e velem mezőn és réten, földön s égen? Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen? Vagy akár mint soha még nem!? Engednéd-e, hogy eléd térdelve öleljem combod, s forró csókot leheljek rajta végig? És sétáljunk kéz a kézben, szemlesütve, vagy éppen egymás szemében égve belefeledkezzünk a tücsökzenébe? Vagy hallgatva a csendet, kósza fellegekbe karolva váljunk eggyé, lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen maholnap úgyis véget ér minden. Az álom, a lét... szertefoszlik, miképpen szappanbuborék. Mondd Kedvesem! Jönnél-e velem ha kérem?
Mikor rád gondolok, megremeg a lelkem, ilyenkor úgy érzem, bilincsben a testem. Mindig itt vagy velem, mégis oly távol, csak én tudom, hogy mennyire hiányzol.
Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra. Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszercsak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak. Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott. Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves. Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek. Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál. Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el. Gyere... Várlak... Nagyon... Egyszer azt mondtad, hogy jártál a Titkok Kertjében. Én is ráleltem a Kapura, beléptem a Kertbe és mindazt a sok szépet, amit ott találtam, Neked adom.
Ma én leszek a holdfény, S belopódzom az ablakon át, Mint aki hosszú útról haza tér, Oda bújok Hozzád. Messzi fehér csillagoktól Éjszaki fényt hozok Neked, Smaragdszemű angyaloktól Csillogó könnycseppeket. Aranyszínű virágporral Csillagot festek két szemedre, Mintha pillantásod csillogása Napvilágnak fénye lenne. Majd két kezemmel betakarlak, S hangtalan érintésem megtöri a csendet, Ha sírsz, én könnyeimmel vigasztallak, S akár a holt fény, felolvadok Benned.
Ha most kérdeznél, elmondanám. Volt egyszer egy este, amikor, mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei, tudtam, téged kereslek. Fáztál, és takarót adott neked a szeretet, s egy pincér, meg a sötétség puha teste, a bátortalan vágy, hogy valakit ismét szeressek, Mert féltem az újtól, nehogy valakit ismét elveszítsek.
Volt egy mosoly is még, voltak lopott csókok, lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok.. Már tudom, semmi sem volt igaz, már tudom, illúzió volt minden. Nem volt igaz az ölelés... De nem fáj már: a „Nincsen”.
Most már szinte mindegy, mit írtam akkor, mit éreztem éppen. Már nem karcolt több csíkot a bánat az éjszakai égen. Ne mondj semmit még, mert véget ér az álom. Felébredünk, s egymásra nézve semmit sem találunk. Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba, szorítjuk a semmit, mert nem tudhatjuk, mi jön még, meddig tart: a Meddig?
Ne mondj semmit még, így szótlanul szeretlek. Olyannak, mint a kép: mit önmagamnak festek. Csak annyit mondj majd egyszer: Jó reggelt... az éjszakánknak vége. S megkapod az életet, az életért cserébe.
Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég. Felállni nem lesz könnyű, hallgassunk most még…
Tudod, arra gondoltam, milyen különös, milyen kiszámíthatatlan az élet, az igazán nagy dolgok váratlanul jönnek az ember életében, meghal valaki, a fájdalom mérhetetlen, a vesztes vigasztalhatatlan, és akkor, mintegy ellensúlyozásul, ugyan ott megdobban egy új élet, megjelenik a könnyek közt a mosoly, vagy, máskor, valaki egyedül van, úgy érzi, mindenki elhagyta, mindnyájan magára hagyták, mindnyájan, akiket szeretett, ami volt, már csak volt, elmúlt, a végére pont került, egy szál maga maradt a világban, azt gondolná, neki már nincs is tovább, nem néz semerre, lehajtott fejjel jár az úton, vele már nem jöhet szembe senki, akiért érdemes lenne felnézni, akkor összeütközik egy másik, egy másik lehajtott fejűvel, egy idegennel, aki mégis megszépíti az életét, mintha csak azért hagyták volna el, lehetőség legyen a találkozásra, kiszámíthatatlan az élet, néha, még megkövesedett fájdalmat is old, egy kőből kinőtt kisvirág.
tudod-e már, milyen az összecsukott száj mosolya mikor az öszefüggéstelen szavakat kergeted magadban, mint zivatar előtti szél a port, tehetetlen sikoly -menekülő varjúcsapat rekedt hangon még egyszer tép belőled maradék akaratot- nyelvet ölt, hogy megadd magad; esőcseppek jajonganak kegyvesztett homlokon bűnöket kopognak, összekulcsolt kezekbe költöznek a ki nem mondott szavak, mondatok -kérdőmondatok- forgó időben remegő dac, düh duzzad míg az éjszakába menekülő hold a felhők ráncaival mint fogatlan nagyanyák bólogató nyugalmat adnak, tudsz összezárt szájjal kínokat könnyezni addig, míg a reggel árvasága átölel dadogó ajkakkal hajadban a hajnal kinyílik, -mintha véres ujjait vigyázná a mozdulat oly óvatos- és fényforgácsa tanít összecsukott szájjal sikítani…
Kopogsz az ajtón. Lámpát oltok. Feltűzöm hajam. Farmert húzok. Már vártalak. Vártál. Odakinn esik. Bőrig áztál. Nézel. Reszketve nézlek. Vágyak vagyunk, lélegzések. Álmot kergetve (vagy megidézve?) simogatod homlokom igézve. Erdőnyi homály úszik lelkünkig, kidőlt fák ágai recsegik a vihart. Patakzik a víz. A múlttal hadakozik egy íz. Csak állunk és várjuk, hogy az esők belénk záródjanak, mint a velők..., viharok csendesüljenek húsz év után, csak neved mondhassa végre a szám. Sátrak emelkednek, széllé válnak, csak a miéink maradnak, örökké állnak. Tábortűz gyullad szemeinkben, tiltást tett a sors kezeinkbe. Vízbe szórjuk a könnyfelhőket. A Tisza kiönti emlékeinket. Állunk a ház előtt bőrig ázva, állunk másokat meg se látva. Szorítjuk egymás kezét és testét, nem akarjuk áthúzni velünk a tervét, se látni a sápadt Istent, ahogy fejével nemet biccent. Csak hallgatni az esőzuhogást és csókolni, csókolni éhesen egymást.
Tudod, arra gondoltam, hogy annyiféle tánc van, tánc az egész világ, az úszás is lehet tánc valakinek, az igazi táncban eggyé olvad a táncos a zenével, a tánclépésekkel, az igazi táncban a régi eltűnik, és valami új születik, a víz a hidrogén és az oxigén tánca, a vízcseppek tánca a tenger de a legszebb tánc a szoptató anyáé, és a szopó magzatáé, nincs külön anya, és nincs külön gyermek, tej sincs külön, semmi nincs, csak egy közös érzés van, ez az egyik legkülönlegesebb tánc, ilyen, mikor két ember a szerelemben veszíti el önmagát, amikor nincs te, és nem vagyok én, csak egy közös érzés van a szerelem is egy önfeledt tánc, de olyan sok van még a világban, talán mindenkinek van saját tánca, talán, minden tánc lehet, az én táncom egy másféle mozgás, de az érzés, amit kivált, az a táncé, amelyiket nem csinálnak, hanem amelyik elindul, mint ahogy önmagától indul el a reggel, van, ki a tánclépésekkel nem tud eggyé válni, de attól még ő is táncolhat legszebben, annyi a lehetőség, minden tánc, amiben az ember fel tud oldódni, aki nem lát, annak ott vannak a hangok, a hajnal párás hangja, a víz bugyborékoló, a víz suhanó hangja, a víz morajló hangja, a cseppé vált víz hangja, és ott a zene, amit legszebben sötétben lehet hallani, az is egy tánc, mozdulatlanul érzéssé válni a zenével, vagy a színek, a virágok színei, a naplemente színe, a tenger színe, az erdő száz színű zöldje, az ember és a naplemente ketten együtt tánccá válhat, ha elfelejtik magukat, a bénák is táncolhatnak, amikor az ember átlépi a szeretet felső határát, az tánc, még ha nincs is tánclépés abban a táncban.
Our words go beyond the moon. Our words go into the shadows. The river sings the endlessness. We write of our journey through night. We write in our aloneness. We want to know the shape of eternity.
Who knows the way it is? Who knows what time will not tell us?
Mountains, solitude and the moon until the journey's end? The river holds the lost road of the sky; the shape of eternity?
Who knows the way it is? Who knows what time will not tell us?
Where is the beginning? Where is the end? Why did we fall into days? Why are we calling out into the endlessness?
Who knows the way it is? Who knows what time will not tell us?
Húzzuk össze függönyét a napnak, kössünk masnit az ígéretekre, díszben álljanak elénk majd sorra, ha fény vetődik az emlékekre. Nézd, itt a kezem, mit kezed féltő melegébe vont, lásd, itt a szemem, mit szemed bársonysugarával körbefont... s ha majd az új nap rózsabíbor leplén betekint a szívbe, elhúzzuk a függönyt, s legyen, mi bennünket apró díszeivel, vidám örömeivel újra meghív az élet ünnepére.
.jpg)
