…az idő rémülten mered rám, értetlenül kémleli ittlétem, meghallja szívem bús jajszavát, és reptetne Feléd, vezetne Hozzád és mégsem indulok... hitetlenkedve néznek össze a nap aranyló fényei, sugárkoszorújúkat megfosztják tőlem, dideregve magamra hagynak, s mostanra az eső hatalmas cseppjei őrült ütemben verik az ablaküveget, ritmusuk egy szóvá áll össze, Téged hívnak az esőcseppek is, Szerelmem! Mindenhonnan a feloldozást várom, de bűnös létem el nem rejthetem, mert vétettem ellened, magadra hagyva, a messzeségben vágynék felkutatni Téged, és nem tehetem… bocsásd meg nekem, hogy esküszavamat szétzúzza a foszló külvilág, hiszen ígértem Neked, hogy örökkön melletted leszek, és nem szakíthat el semmi erőnek szele… és hidd el, soha nem is teheti meg, hiszen átmeneti távolságunkat az idő felemészti, kivételesen baráti kezét nyújtja, és felfalja a mardosó, távolba szakító időtartam hosszúságát… és vágja a centimétereket a messzeségbe száműző napok mérőszalagján… vágyakozásom megbénítja lelkem, kifordítja a munkát fejemben lakó gondolataim közül, mert világgá kergettem már hónapokkal ezelőtt minden Rajtad kívül eső gondolatot, és annak szikráját is…összekapaszkodva vigyázza egymást vágyakozásom, és visszatérni akarásom, meleg ölelésük átjár belül és hited ad, mihamarabb mi is együtt leszünk…
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése