Tudod, arra gondoltam, mennyire eltüntet mindent a megszokás, szinte láthatatlan az öreg fa, míg ott áll a helyén, csak akkor lesz feltűnő, mikor már nincs, milyen természetes a béke, és mennyire fáj a háború, a nyár, elmúltával váltja ki a legerősebb érzést, siratjuk, ha tovatűnt, míg itt van, észre is alig vesszük, a szeretettel is így van az ember, míg van, észrevehetetlen, belefolyik a hétköznapokba, ha egyszer valóban eltűnik, akkor érezni csak, mekkora nagy a hatalma, betegen látja meg az ember, milyen kincs az egészség, nem csak a fáé, az embernek a saját élete is láthatatlan, szépségét talán csak az látja, aki már elveszítette, mikor valaki nagyon mélyen van, akkor érzi, milyen jó is volt fentebb lenni, talán az embernek önmagát is el kell veszíteni, hogy látható legyen önmagának.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése