Álom

Arcodra simuló szavaim
Elfutó pillanatképet motoznak,
Beléd botlanak, s Rád fészkelik
Távoli sóhajom éjkék fodrát.
/Üzennék, de ajkamból kibomló szavaim
Feloldanák pillantásod nesztelen nyomát/
Csak összezsugorodott alakom
Bámul rám értetlenül,
Ha zöld szememben elfekszik
Múltunk visszapillantó ezüstje.
Bebújnék rejtőzködő mosolyod alá.
Álmodnék... álmodnék... álmodnék...

Phaedra

Celine Dion -"Sola otra vez" (All By Myself)

…tudod, Kincsem,

…tudod, Kincsem, embernek lenni nem abból áll, hogy állítólagos bűntelenséggel büszkélkedünk, mert a fennhéjázó ember követi el azon sebző vétkeket, amiket észre sem vesz…tudod a bűn túl misztikus fogalom, van, aki botlását bűnnek tekinti, ha érzi, megsebzett mást is, még egyesek akkor sem tartják cselekedeteiket elítélendőnek, vagy szégyenletesnek, amikor számtalan szív és lélek csörömpölő üvegzaja verődik vissza a fájó érzelmek faláról, figyelmét nem vonzzák a vöröslő csíkok, melyeket a szilánkok sérelmező éle metsz olyan életeken, amelyek összeolvadtak egykoron az övével. Nem, Kedvesem, nincsenek tökéletes emberek, és nincs is szükség rájuk, nem emberi vonás a tökéletesség, lényünk és sokszínűségünk kósza eltévelyedéseinkből megszülető vonásunk nem szükségszerű pengéje óvatlanságunknak, csak tudni kell, ha utolsó pillanatban is, megállni a láthatatlan határnál, amely elválaszt biztos helytelent és bizonytalan „talánt”…a talánban mindig felsejlik, tán jól, tán rosszul cselekszünk, és örökkön nyughatatlan lelkünk, a mindig vigyázó, békíthetetlen lelkünk, amely annyiszor elcsábít minket a járatlan útra, meggyőző igazát hangoztatva vezérként élünkre áll, és zászlaja alatt követünk el néha olyan hibát, amely épp olyan mint a korábbiak, visszafordíthatatlan…szerintem embernek lenni bátorság, egyenes gerinccel, kihúzott vállakkal, reszkető bűnbánó szívvel, félig holttá vált lélekkel igazat szólni, bűnt bánni…ettől emberré válsz, s ez a bátor tett nem tűri meg a megalázkodást, szólt, fejet hajtott, de nem érdemel örök szidást, mert embernek lenni a megbocsátásból is áll, s a felismerésből, hogy egy másik lény „botlásművében” nekünk is íródott egy fejezet, és magunk előtt sem észrevehetően segédkeztünk a sajnálatos rossz döntésben…ember csak úgy lehetsz, ha bűnöd elől nem menekülsz, hanem magad kutatod fel, ha benőtte volna az idő, mert sosem késő igaz emberként viselkedni, a megbocsátásra esélyt adni…de ugyanígy a megbánásnak is utat kell nyitni, s a meggyötört, esdeklő szívet meleg öleléssel nyugtatni, s ez történik, mióta kerek a világ, s mikoron az Ember az Embert szereti…

Moha

Alaptalan vád

nagyot nőtt köztünk az árnyék
beissza lassan képedet
esélyünk hajnala
oly´szürke lett
sebzett álmokban még
találkozok veled
de ajkunkra már csak
hideg imák jönnek

gyere!

legyünk gyorsabbak mint az est
kapaszkodj meg bennem
nyomd le merészen
a rozsdás kilincset
s meglátod
mi nyomja lelkem

féltelek!
szemedben
idegen fényeket sejtek

… mosolyod küszöbén
halkulni kezdett
-sóhaj-szült´panasszá vált-
mit megálmodott a vágy
… elnyílt sok virág

hoznak még hajtást?

-----

-mikor
szomorú
fényes
szemedbe néztem
sodorni kezdett
egy új látomás

… elcsitult
az alaptalan vád

newyear

Merre tart az ember

Szép emlék az álom,
ha jő az ébredés...már nem látom.
Érzem volt,
Érzem lesz,
miként a nappalból éjszaka lesz.
Voltam álmom szereplője,
-mint űzött vad- menekülője.
Hol gyengéd énem tört előre,
föl-föl s egyre feljebb,
akár a hold emelne magához,
hogy mutassa meg a világot.
Mikor észleltem az ébredés hangjait,
szemem tovább látna...
Vajh mi törtéhetne még velem
ebben a csodás "más" világban.
Nincs idő már erre,
visszaránt az Élet!
Mennyivel jobb volt ott!!
Itt lélegezni is félek.
Félek tenni,
félek lenni, minden mi valós félelmetes...
Lényem nem bírja már azt a lelketlen közeget.
Az ember csak eszköz a Mindenség kezében,
használja az...
Védi és óvja,
Ám ha rossz a szándék,
azt kihasználja.
Nem tart az embertől, nem ismer mást,
saját világán keresztül a szeretetlenség és káosz világát.
Merre tart az ember?
Ezt mindenki csak maga tudja..
A JÓ csak a lámpa,
A lényeg,ki...hogy tartja!

Visszavágyom álmaimba,
ott minden fényes,
nincs árnyék, kétely, harag...
CSAK A BENSŐ BÉKE!

by Doke

Akkor majd...

Amikor majd a fák levelei közül
langy szellő ereszkedik a mezőre
és csintalan mosollyal vesz
virágillatot magához,
hogy méltó ajándékot hintsen
karcsú alakod köré...

Akkor majd a szemedben
emlékek csillannak fel
és látni vélsz majd
egy rég volt kedves arcot,
egy szelíd mosolyt,
két derűs, csillogó szemet...

Akkor majd felderül tekinteted
egy felhőtlen pillanatra
és halvány, diaszerű képek
futnak át előtted
s míg könnyed mozdulattal
hajad igazítod,
hajszálaid között
megcsillan a messziről,
hozzád hódolni érkezett napsugár...

Akkor majd szíved mélyén
megmozdul valami régi szép érzés,
valami meleg, simogató, szelíd szeretet.
Olyan, mint a teremtő erő,
mint a lágyan hullámzó óceán-bölcső,
mint a levegő kék végtelenje,
mint a gondolat áradó mélysége,
mint a szerelem....

Akkor majd én is ott leszek Veled.
Leülök melléd és homlokom
kezed bársonyára hajtom.
Bódító csókok emlékét ébresztem
régi érzésektől égő ajkadon.
Simogatás leszek múltat idéző
már csak néha vágy-piros arcodon.

Akkor majd tested megremeg,
mint amikor finoman érintettem bőröd
és boldog voltam, ahogyan boldog
a forró sivatag homokján haldokló vándor,
amikor hűs víz érinti ajkait.
Mint amikor kívántalak magamba olvasztani,
valami élő elegyet alkotni testeddel
és lelked részévé válva élni tovább, benned...

Akkor majd érzel újra, érzed,
amint testedbe bújva létezem,
és amikor majd csendben leszáll
az árnyakat idéző alkony és elmossa
képzeletben melletted ülő alakom
és felállva lámpát gyújtasz, még lelkedben
utánam nézel és csókot küldesz, ahogy rég...
és csókod akkor is elér hozzám, akkor is
megtalál bár örök lesz már a létből font határ
ami közted és köztem áll...

Újvári Zsuzsanna

Lara Fabian - Bambina

Until There Was You by womball

Until there was you
I walked the earth alone
No hand to hold in mine
My heart was all on it’s own

Until there was you
True love was just a dream
Dreams of wonder and tears
Dreams of hope and fears

Until there was you
My life had no direction
A road of uncertainty
But now we have a journey
Together you and i

So I thank my lucky stars
And God from the heavens above
For my heart and soul could never
Feel the impact of true love
Until there was you

Tudod, arra gondoltam

Tudod, arra gondoltam, milyen sok felesleges imát rebeg el az ember, mikor úgy érzi, nincs már más remény, amikor hiszi, a lehetetlent akarja megváltoztatni, mikor elkeseredetten, könyörögve akar szabadulni, hány, és hány hitetlen ima száll a magas ég felé, és hányszor nem kegyelmez az Isten, mikor talán már az ördög is megszánná az embert, és az ember mindig elölről kezdi, mi mást is tehetne, nincs már más hova fordulni, ez az utolsó szalmaszál, pedig nem hiszi, egyszer hozzá is bekopoghat a kegyelem, és mintha csak vonzaná magához a síró, rimánkodó ima a rosszat, mindig csak lefelé, sehol egy kapaszkodó, pedig talán mégis van értelme az imának, a szelíd kérésnek, a bizalommal telinek, a keserűségben is boldog, a fényben hittel bízó imának, boldognak, bizakodónak, hisz aki hittel kér, annak adatik, tán úgy kellene várni a jobbra fordulást, mint hideg télben a tavaszt, nem kételkedve, tudva, minden jég felolvad egyszer, hidegben is elindulni a tavasz elé, mert a kikelet olyan csoda, aminek még a gondolata is megdobogtatja a dermedt szívet is, most tél van, fagyos tél, de tudom Istenem, a tavasz soha nem marad el, ahogy benne nem kételkedem, úgy hiszem, az én tavaszom is jön felém, ha én nem bízom, talán senki, s akkor egyszer örök sötétben maradok, ha nem hiszek benne, ha nem várom a rosszban is meleg szívvel, akkor egyszer majd nem kel fel a Nap, kit nem várnak örömmel, annak felébrednie sem érdemes, a repülő a boldogsággal már elindult, csak még meg nem érkezett, repülőtéren várni is majdnem a beteljesülés, ki attól fél lezuhan, annak mindig jön egy légörvény, tudod, azt hiszem, az előlegezett bizalmával, előlegezett?
nem, hisz annyi a bizonyíték rá, hogy a hitével teremteni képes az ember, nem csak a másikat tudja átváltozatni, ahogyan te változtattál át engem, hanem a saját sorsán, és talán még a világ kerekén is fordítani képes.
.kaktusz

Jöjj szomjas szívemre!

Jöjj szomjas szívemre, kedves, ó, jöjj;
forró karod öleljen gyöngéden,
hadd merüljek szemedbe, mely tükör,
drágakő és vágy alkotta éden.

Még ujjammal hosszan simogatom,
felhevülten, szép ruganyos hátad,
s kezem táncol e furcsa mámoron,
mely a perzselő testedből árad.

Látom szerelmem. Vágyad bősz bikád.
Illat, finom dallam íve feszül,
s a gyönyör vörösén vadul támad,
csodaszép bronz barna tested körül.

Jöjj szomjas szívemre, kedves, ó, jöjj;
forró karod öleljen gyöngéden,
hadd merüljek szemedbe, mely tükör,
drágakő és vágy alkotta éden.

Lyza

Hiányzol...

Hiányzol!
Távolléted keserű íze
tölti be napjaim,
reményteli álmokat szőve,
morzsolom kínzó könnycseppjeim.
Vedd észre,
bánatod felhői mögött,
kacag a szeretet,
várja, hogy léted láncait
lassan elengedd.
Rád gondolok,
s fényben fürdik lelkem tengere,
engedj közelebb,
lélegzeted leszek,
s míg csókjaid tavában
el nem veszek,
a végtelen mámoros örvényében
ölelkezem veled.
Szívem, mint
pislákoló gyertya virraszt,
míg meg nem érkezel,
virágzó kertemben
az örök tavasz te leszel.
Reményem vagy,
mint Földnek a fény,
édes boldogságodra
szomjazom,
az éj tornácán,
neked világít csillagom.
Hiányzol,
érezd, sóhajom gondolatszárnyán
remegve üzeni,
engedd, hogy kezed öblében
megpihenve találjanak örök otthont,
könnyeim gyöngyei.

Taygeta

Hiányzik…

Szennyes magamra írtál szűz-fehér tintával,
S asszonykezed lágy vonásai
Most kérges szakadékká lettek bennem.

Tisztaságod megrémített,
Szavak szakadtak belém,
És gyáván fordultam a könnyebb út felé.

Éltem megalkudva messze,
Mégis mindig veled,
Képeid felett merengve
pörgettem volt szavaid rózsafüzérét.

Mézízű tested ma is görcsbe ránt
… hiányzik a szemed.

_Vojazs

Csak szonett

Hitetlenségem büntetése vagy.
Nem számítottam rá, hogy közelemben
lehet még jeget olvasztani ember,
pinceablakon beragyogni nap.

Nem tudtam rólad, nem is vártalak.
Nevettem volna, ha mesélnek rólad.
Nem volt már súlya bennem semmi szónak.
És szétgurult rizsszemek: mind a nap.

De most: erdők lépnek velem, ha lépek.
A tenger fáradtan mellém zuhan.
A fájdalmak felragyognak s kiégnek:

hangyabolyvilág nyüzsög boldogan
a mellkasomban, és kapkod az élet:
sorsomnak, veled, újra dolga van.

Jónás Tamás

L'IMPORTANTE E' FINIRE

Hantolt földre dől...

Hantolt földre dől a fájdalom özvegye
gyógyult heget szakít fel az idő vén keze
csendes gyávasággal megbújva botladoz,
őrületképek folyamával békétlen álmot hoz.

De félelmed kezeim közt szorosan tartom
az izzón éledő napkorong örökének adom
semmibe veszejtem az ördög győztes kacaját,
örömóda csendülése némítja a kaszasuhanást.

Elsimulnak verejtékes orcád barázdái
életre kelnek élni-akarásod zöngétlen kottái,
fordul a filmkocka, pereg életünk története
ha mocsarába fojtana Sorsod, engem kell legyőznie.

Vörös Liliom

Még itt vagyok

Két karod bezár : még itt vagyok
- a testem, s kicsit a lelkem -
ölelésed még fogva tart,
de máshol kéne már lennem.

Előtted állok, s ha akarod
veled kelek és fekszem
ágyadban lángra lobbanok,
de máshol kéne már lennem.

Hiába ringatsz el, jól tudom
csak félig enyém a vágyad
ébredek lassan, így nem lehet!
A szívem ezellen lázad.

Mezei Katalin

Lefelé a lejtőn

Rögös út vezet oda
ahol a szeretet lakozik.
Hegynek föl vagy völgybe le
ki merre megy…szíve ügye.
Fúj a szél süvít,
kicserzi ajkam,
szavam hallatnám…
ám csak sóhajtok halkan.
Zakatol a fejemben
Ezer és ezer gondolat..
Lábam megcsúszik…
S utam meredeken lefelé halad.
Kapaszkodom,kezem markol földet,
bokrot s mi elé kerül…
Fogynak a kapaszkodók s én csak csúszom…
Csúszom a semmibe,
ahonnan elindultam.
Már nem érdekel a mellettem
elsuhanó szépség
csak a süllyedést érzem,mint
mikor a hullámvasút zuhan velem alá.
Megérkezem….nem nézek vissza
honnan is kerültem ide a mélybe
Már nem érdekel..
Magam elé nézek….
S elindulok tovább lefelé…
Nem vár fönn senki
Fáradt, kiégett vagyok…
Hol vannak ilyenkor az angyalok?
Ott voltak még…
Tudom, vagy csak illúzió?
Szétpukkanó szappanbuborék…
Volt nincs, csillogott és eltűnt.
Végleg…

by Doke

Szikrák

Agyamra tetováltad magad.
Tehetetlenül nyöszörgök cirkalmaid alatt.
A jelenléted fáj, mert kitörölhetetlen.

Orvul támadtak a szavak,
s én nem tudtam hová is nézzek,
mögé-e vagy eléje a létnek.

Szerettem volna süketnéma lenni...

Belém tapadtál.
Ittmaradásom csendélet.
Riadt szemekkel figyelem
szemedben, ahogy égek.

Lennél-e velem nem lenni?
Ne félj, nem fog fájni semmi!
Idő vagy az időben...

Tartom a tegnapot,
hogy le ne ejtselek ma.
Holnap is tartani fogom.

Gyávaságba kuporodik a szó,
üres tarisznya a vállán és
elbúcsúzik a Csendtől.
... nem tud már mit
mondani neki...

Kietlen forró tájon álltam,
és vártam a hóesést...,
... aztán hullani kezdett...,
lassan rám szakadt az ég.

Lélekfoszlányaimon betűk:
szakadozó cérnahangon
sikoltják a neved.

A csönd, ahol járkálnak fényeim,
százszínű világ.
A világ, amelyben kényszerülsz járkálni,
ezerszínű csönd.
Ha kopognak, én sosem hallom meg,
te a szú percegésének is ajtót nyitsz.

Folt vagy. Folt az arcomon,
fehér fakulás.
Lassú, de biztos távolodás;
fénykép-homály.

Szögletes szerelmet rajzoltál szívemre,
valamire hasonlít...,
rácsaid árnyékában élek...

Vércseszemű szerelmed köröz fejem fölött...
lecsapsz gondolataimra is
és magadba falatozod azt,
némasággá zárt lelked,
lakatom, se ki, se be nem
juthatok már jobban,
állok egy helyben,
a közel, s a távol metszéspontján...,
s te lassan körülfonsz,
kígyóvonaglással roppantasz össze...

Gyűlöllek...
Gyűlölj!
Azt akarom...,
hogy végre ne szeresselek annyira.
De te halk megbocsátást
rajzolsz homlokomra.

Molnár Rózsa

ALL BY MYSELF - Celine Dion (with Lyrics)

Hallgat a park, csendes a rét,

Csak amikor minden lámpa ég,
Hallgat a park, csendes a rét,
Hűs árnyaival beköszönt az éj!-
Csak amikor denevér száll, tétova bogár után
Bagoly huhog, varangyos béka vizslat bután,
S a félelem elillan, behúzott fülekkel sután.
Fodrozódik a kis tó, békalencse csillog a fényben.
A hold mosolyogva bujkál, az ég elolvad a sötétkékben.
Hallgatja a szúnyog zenét, s minden könnyed a meleg légben.
Csak akkor, csakis akkor ölelem arcodat át,
Zenélnek nekünk, illatos, üde bokor orgonák,
Senki sem tudja meg soha, mi van a szívünkben odaát!

...tudod, Kedves,

...tudod, Kedves, ameddig nem ismertelek csupán kósza sziromként éltem, a sorsfuvallatok s a légörvények kergetőzve játszottak velem...itt és ott is voltam, mindenhol felbukkantam, elidőztem, majd továbbszálltam, miként tavaszból áttértünk a nyárba, ahogyan az évszak változtatta változékony arcát...nem találtam virágom többi részét, amely biztonságos menedékként elrejtene az éjjel fagyos haragjától, a napsugarak sorvasztó forróságától, nem voltam estébe záródó illatkehely része sem, nem gyönyörködött bennem a kertészek vágyakozó tekintete...én a széllovakkal tartottam, vad musztáng-vágtájuk örök ütemében csupán színes hópihének látszottam, ahogy örvénylő kezük közt, csodálkozó szempillantások elől tovaillantam...
...ám egyszer lehullottam egy virágoskert szélére, vörösen izzó szív-virág puha peremére, éltető édes zamatát megosztotta vélem, és én nektárjának vágyott ízét mohó gyermekként magamhoz vettem...azóta szirmom az Ő testének ága, tündöklése életem egyetlen kívánsága...mert elsorvad egykoron bársony sziromlétem, fonnyadó barnára vált át rikító tavasz-színem, ha Ő nem pompázik és nem simítja finomságos érzetű napsugár, mert két külön sziromlevél immáron egyetlen virágszállá összeállt...

Moha

Olyanná lenni ...

mindig csak arra ébredek,
megint csak én vagyok,
ha elmúlik a nap,
tehetek egész nap bármit is,
estére is csak én maradok,
soha nem tudok más lenni,
nem tudok magamtól szabadulni,
bármi mást szeretnék adni,
magamból adni neked,
mindig csak én maradok,
de ha már nem lehetek más,
jól esne színesebbnek lenni,
sok, az egy színből sok,
legyen az a szín bármily szép is,
idővel egyhangúvá válik,
nem szeretnék bíbor szín lenni,
szemet gyönyörködtető búzakék sem,
aranyló napsárgára sem vágyom,
szemnyugtató zöld se szeretnék lenni,
de szeretnék Neked olyanná lenni,
amivel soha nem lehet betelni,
szeretnék olyan színes lenni,
mint ősszel a porba hulló levelek,
ha egyszer sikerülne,
az is csak én lennék. .

.kaktusz

Szemem és szemed

Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
sírás, csend, szigor és révület
- mi minden?
Csak szemem és szemed.

Ki végtelen feledésednek ajánlom
múló esetemet,
Tőled, magamtól már csak azt kívánom:
ha találkozunk még, bárhol e világon,
ne kelljen elkapnod rólam tekinteted.

Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
sírás, csend, szigor és révület
- mi minden? mi minden ?!
Csak szemem és szemed.

Fodor Ákos

Mariah Carey & Whitney Houston - When You Believe


/div>

reggel...

nyűgösen ébredek fel, a reggel szemet szúrva rázza ki belőlem az álmot. még várok, arcom a párnába fúrva. újra meg újra csak rád gondolok, elemészt a vágy, az ágy magába öl, ölel, fullaszt. túl az ébrenlét küszöbén a magány lángot gyullaszt a szívem mélyén. emléked fényén átdereng az öröm, mint csikaró tíz köröm az asztalon, úgy hasít belém, és én hagyom, hogy mardosson, mert csak az emlék, ami nemrég még valóság volt, csak az emlék az, mi kínomra enyhülést nyújt, elolt minden égető lángot. visszakönyörgöm az álmot, hogy újra veled lehessek, s elfeledhessek minden sajgó szomorúságot.

robesque

Maradj velem

Dobol az eső, hogy esik
maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is, rárakni ruhád.

Mellém is fekhetsz, fekhelyem
-mert itt vagy – puhábbra vetem
csönddel bélelem
boldogabb Holdakat gyújtok, mint a Nap.

És hallgatok, mert jól esik
hallgatnom szívveréseid
mint csitul, némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz.

Már nem is kéne mondani
csak hallani, csak hallani.
Dobol az eső, hogy dobog
benned zuhog, bennem zuhog.

Bella István

Ím´ megkövetlek…

A hold maradt ismét,
keskeny,
dagadóra álló
fényes sarlójával
minden vígaszadóm
a szeles alkony után.

S gondolatban Te,
midőn
ágynak dőlve,
gyűrődötten dobtam
a székkarjára ruhám.

Hány est
folyik még így,
magas dunaárként,
hol a sötét
mind egyedül hull rám?

Szólj,
szavad oly szép,
szemed apró csillag,
érintésed
bőrön futkorászó
nyári
meleg hullám.

gyémánt

Gondolat-hullámhosszon hagyom

Gondolat-hullámhosszon hagyom: felemeld nyakig, letépd ruhám, kibonts a bozót-bizonytalanból: széles gondolat-hullámhosszon magadhoz húzol, megragadlak, belebódulsz céda pucérságomba, izgága ölemet öledre lakatolom, hívogató hajlataim varázstüzétől cselszövő szerelemhamvasztáson együtt emelkedem veled kéjben, minden mozdulat hű választ kap: szeretőknek szentelt bájvonás arcomról arcodra átszálldogál, a csenevész, nyápic portéka-vágy érik lepedőn gondolat-napsugárnál...

Zimonyi Zita
Koncz Zsuzsa - Szél hozott, szél visz el

Soha

Soha senki sem tudja
Már a kopott múlté
Már az öröklété a titkunk
Szentségtelen dolog
Bűn is a sorban
Fájón kéjes gondolat
Mit rejtene az élet
De sok az emlék
És sok az álom
Mi megmaradt
De védőn a kezem
Eléd teszem én
Hisz sok jót adtál
Lettem
Élhettem
Az élet nagy úr
Kiegészít mindent
A bűnt megtorolja
A jó megpihen.

Loorena

Álmoddal mértél

Álmoddal mértél, én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy börtönöm!
Csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért az álmaidhoz nincs közöm.

Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven éven át hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezted magad.

Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészen tudom magam adni,
fogadj mindenestől, egészen el.

Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész,
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpébbnek ítélsz.

Láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőled elszakít.

Én világnak élek, ne szakíts ki
belőle, jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni
mindkettőnket az orvos gyötrelem.

Amíg javíthat: per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat,-
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.

Szabédi László

Olyan a világ ...

Tudod, arra gondoltam,
a világ,
és a világon minden olyan,
amilyennek sokan,
sokat mondják,
a világ pont annyira sötét,
mint amennyire világos,
milyennek látjuk, azon múlik,
melyiket halljuk többször,
az ember jó is, meg rossz is,
hogy kinek milyen az ember,
attól függ,
melyiket hallja sokszor,
mit sugall a külső,
és mire hívja fel a figyelmet
a belső hang,
akinek csak a hervadó rózsát mutogatják,
annak a szeme a halott virágot keresi,
aki sokat hall a csúnyáról,
az a szépben is a rútat kutatja,
mióta megszerettelek
az élet szépségéről sokat hallok,
mert Neked csak arról beszélek ,
a halálra gondolni időm se marad,
számomra már csak az élet létezik,
neked a fényességről beszélek,
és az éjszaka számomra
csak csírája a fénynek,
a rossz csak egy jött-ment szellő,
lehetne akár sajnálni is engem,
de máshonnan nézve irigyelni is,
hogy milyen vagyok, sajnálatra,
vagy irigylésre méltó, attól függ,
melyiket hangoztatom sokszor
neked, és közben magamnak,
olyannak látsz,
amilyennek magamat látom,
olyan vagyok, amilyennek Te látsz,
ilyen is vagyok, olyan is,
csúnya is, talán még szép is,
de mert én azt akarom,
szép legyen a világod,
amibe én is beletartozom,
sokat mondom, Neked mondom,
hogy a világ szép,
olyan sokszor hallom magamtól ,
hogy már én is elhiszem,
és szépnek látom magamat,
szépnek az egész világot,
mert elhiszem, az a világ,
amiben Te is benne vagy,
csak gyönyörűséges világ lehet.

.kaktusz

A remény

.

..Sorsunk felett hídként ível a remény,
Hogy lehet még szebb ez a szürke világ.
Nem tör pálcát felettünk a kárhozat,
Hisz a szakadék mélyén is nőhet virág.

Ha sötét felhőktől terhes az égbolt,
S az imádságokat elnyomja a zaj,
A szív olyankor is tudja a dolgát,
Ha túl nagy benne a fájdalmas moraj.

A rózsa lágy szirmát óvja a tüske,
Hogy viruljon hosszan, mint a kikelet,
S lelkünkben a remény úgy kap erőre,
Mint mikor tavasz űzi a zord telet.

Sárhelyi Erika

Szívszorongva megint

Márvány homlokomon gyöngyözik a kín
a csönd beszédén ringatom magam
s ahogy gyengéden játszik a szél húrjain
remegő ajakkal kacag boldogan.

S én szívszorongva megint pillám alá rejtlek
az ígérő semmit ölelem ostobán
az irgalmas sötét nézi, ahogy félek,
rettegek attól, hogy nem térsz vissza hozzám…

Hallgatsz,és én is hallgatok...

Sápadtnak tűnsz a félhomályban,
és érzem, hogy én is az vagyok,
míg időtlen hálót sző a csend
te hallgatsz, és én is hallgatok.

Véget nem érő mozdulattal
ölel most minket a némaság,
magába zárja kimondatlan,
szerelmünk összes jajszavát.

Kormányos Sándor

mindenkiben lakozik „álca”

Meggyőződésem, hogy mindenkiben lakozik „álca”, és ezt mindig egy hozzánk közel álló, a jobbik felünk, hozza napvilágra. Ez nem szükségszerűen jelent képmutatást, vagy árulást; inkább annyit, hogy az ember mindig vágyik egy kicsit mássá válni amellett, hogy kiismerhetetlen önmaga előtt is. Az ártatlan álca, a szende angyalok védőpajzsa, hogy a lélekgyönyör-tipró világnak ne legyen áldozata, elkendőzi szelíd báját, lelke mázsás súlyait apró kavicsokká zúzza, az emberi szeretetbe vetett hitét az élet gyomláló kertészkezei elől óvja, mert a mindenséget alkotó néptömeg tudatlan, bukott botanikusként képtelen különbséget tenni az igaz tisztaságú gyöngyvirág és a gyomlálandó, pusztító gaz között. Azonban önmagunk félreismert volta torzítja meglátásunkat a világ és a többi ember megítélésével kapcsolatban, hozzánk közel állókat egekbe magasztalva, csipkeszélű pamacsos felhőre ültetjük, észre sem véve csöppnyi „ördögszarvukat”.
Önmagunk álcája nem hordozza valós lelkünk mélybe rejtését, ez csupán a magunkban felismert apró csodák pislákoló fényű sírboltja, amely minden érző lényben ott van, mélyen belül, és ahogyan az ősi bánya, mi is kincseink feltárását másoktól várjuk, mert vágyjuk azt a pillanatot, amikor ránk találnak…
…de észre kell venni a meddő, hamis bánya üres ígéretét, ahol a lélekcsákány utat törni képtelen, mégis a csillapíthatatlan kéz dolgozik és küzd haladni szüntelen, mígnem a csákány kemény acélfeje kettéhasad és az igaz értékek helyett, csak a „bolondok aranya” marad, az lesz látszólagos jutalmunk…hiába csillog és pompázik, csupán talmi fény csillan rajta, mert hinni akarjuk, ritka ékkő, ami kezünkbe akadt, és ragaszkodásunk már nem önmagunkból fakad…
…a hazug csillámmosoly azonban igaz szívet be nem csaphat, talán csak addig, ameddig az ártatlan akart hinni vágyik egy vélt igazságban.
Olykor fájdalmas tud lenni, hogy a vak és odaadó hitünk dönt minket a csalódás és hitetlenség poklába, s miként az erdőben felriasztott vad, úgy rebben szerteszét bennünk a kétség, hogy való és igaz, vagy talán játszott előadás kelléke volt mindaz, ami oly valóságosnak tűnt, és kézzel fogható alakot öltött…
Mintha az Élet nyomdába küldte volna önhatalmúlag megírt, cenzúrázatlan ítéletét felettünk, és annak megjelenése után már visszavonhatatlanul ereszkedik ránk kötelező érvényű és megmásíthatatlan ólomsúlyú kötete életünk további folyásának…de középkori, elítélt szokás szerint, én tűzre dobom saját létem bőrkötésű dombornyomatait, és magam írom meg minden betűjét Kedvesemért vérző szívem, vörösen izzó tintájával…
Az álca kétélű fegyver, és olykor felénk néz gyilkos vége…és észrevétlenül, önmagunk védelme közben, védtelen szívünkbe, saját kezünkkel mártjuk az éles pengét…és a cseppekben szivárgó életünk vérszínű rajzolt képeiben a felmagasztalt eszmék vak hitén át a lucskos ingovány sejlik fel; és mégis, valahogy a sötét éjen át tündököl ránk a fénytestű megnyugvás…
Elhozza a bizonyosságot, hogy érez a haldokló szíve, ha ennyire tud sajogni, él és remél a lélek, mert újra vágyik bízni és szeretni…ez emlékek fölött gyászt ülni nem szabad, vizsgálni valós vagy hamis mivoltukat…minek az?… megtörtént…örülni kell…az érzés, amivel átéltük minden percünket, ismerni a szófüzérek varázslatos érintését, valóssá teszi a múltat…ha kétségbe vonva űzünk el ezek emlékét, nincstelenként, hitetlenül tépáz majd minket a leggyengébb szél erőtlensége is…

Moha

A boldogságmorzsák

A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,
tetszőlegesen előhívható pillanatok.
Örök jelenidejű emlékeink, amiket
végig magunkkal viszünk.
A türelem jutalmai.
A türelemé, aminek olykor megadatik
elleshetni a pillanatot:
Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli
sejtelemből kipattannak a virág szirmai:
ahogy az ígéretből kibomlik
a teljesedés.
Amikor a bábból előbújik a lepke
és először mozduló szárnyán megcsillan
a születés hímpora.
Amikor a cseppkő könnyet ejt.
Amikor valaki egyszercsak megnyílik
számunkra görcs, póz, színészkedés,
félelem és félhomály nélkül.
Odahajol hozzánk és az arca, minden
mozdulata, szava és a lelke őszinte.
Kendőzetlen és - mert igaz ott és akkor -
gyönyörű és örök.
Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen
közelségek, mint a varázs, megtörjenek.
Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel
és eleven szívveréssel éltetni.
Amíg csak lehet.
Mert végig magunkkal visszük őket.

Major Gabriella


Malena-Ennio Morricone

Hirtelen feltámadt érzések

Gesztusok. Szavak. Hirtelen feltámadt érzések a lopott ölelések, csókok viharában. Nem a tied, tudod nem birtoklod szívét, talán gondolatait sem, de abban a pillanatban és abban a helyzetben nem számit senki és semmi más. A simogatásba beleborzongsz, a csókokba beleőrülsz elveszítve józan eszed, életed és erkölcsi meggyőződésed kormánya felett az uralmat. Megismered vágyaid féktelenségét, s csak akkor jössz rá mit tettél, ha már elnyelt az örvény. Ezer év vagy egy pillanat mit sem számít, amikor úgy gondolod megtanultál az élet tengerében úszni-csak úgy mint mások. Lőttek az egyéniségnek, az egyediségnek? Vagy bolond aki kérdezi? Szerelem ez? Fizikai vágy? Léket kapott az acél hajó s győzzed befoldozni közömbösséggel, apátiával, ha tudod.
Lágy, simogató szellő egy sárga levelekkel borított őszi kertben, ahol a madarak a te neved ciripelik és pillantásuk melegséggel, biztonsággal tölt el. Ha arcodba csap is néhány ág a stabil fa alatt ahol ülsz, mégis tudod: a gyanta begyógyítja majd az így szerzett sebet és a többire is gyógyír lesz. Aztán felkap az orkán és elragad magával soha nem látott helyekre, felforr a véred, a szíved vadul zakatol s kiált még többért. Gondosan ápolod, öntözöd a kis kertet, ellátod a kismadarakat-önmagadból táplálod őket. Ez lesz az… Ő lesz az életed.

junkie

Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.

Zelk Zoltán

Tudod, arra gondoltam,

Tudod, arra gondoltam,
hogy nem az ember változik,
az ember ugyanaz marad,
csak a körülmények változnak,
ma mások ,
mint tegnap voltak,
mások, mint mikor fiatal volt,
mások a körülmények,
mint amikor egészséges volt,
más a körülmény,
amikor napfényes időben elindult,
és más lett,
mikor bőrig ázva megérkezett,
az ember ugyanaz marad,
csak a körülmények változnak,
a valamikori gazdagsághoz képest
úgy érzi, most nagyon szegény,
fekete volt a haja, most pedig fehér,
a magas hegyre könnyedén felszaladt,
most egy kisebb domb is megerőlteti,
másik ember lett belőle azt hiszi,
hogy a világ is megváltozott,
pedig a világ is ugyanaz maradt,
az ember is az maradt,
talán még gazdagsága is van,
csak más, nem olyan jól látható,
nem annyira kézzel fogható,
mélyebben van az a gazdagság,
de mégiscsak gazdagság az,
idővel a körülmények megváltoznak,
visszafordíthatatlanul megváltoznak,
és ő mégis úgy szeretne élni,
mint az út elején,
pedig azt a gazdagságot az évek elvitték,
de hoztak másikat helyette,
ha figyelne,
ha nem mindig csak visszasírna,
ha abból építkezne, ami van,
nem pedig abból, ami volt,
vagy ami lehetne,
talán még boldog önmaga is lehetne.

.kaktusz

Mint sötétet a fény -

Mint sötétet a fény -
úgy leltelek, mint utazó a megürült padot
s úgy szeretlek most, ahogy
a mély vizeknek halai az iszapot.
Tenyeremben simogatás lapul -
így bújnak meg házak közt csöpp terek
Elment a kedves -
én engedtem el,
mint léggömb zsinegét a kisgyerek

Kepes Sára

Lassan elfelejtesz

S lassan elfelejtesz majd...
Homályossá válik Benned
Minden szép pillanat,
És az a kevés,
Mi megmarad,
Szíved egy távoli szegletébe
Bújik,
Szomorúságom elől
Nap fényével hajlik majd
A tavaszi égen,
S már megnyugodsz régen,
Míg lelkemben
Ott küzd még a gondolat,
Hogy többé
Nem hallom hangodat,
S nem látlak majd
Ezernyi csodádban.

Válóczy Szilvia

Csak egy percig

Csak egy percig szeress, míg elmondom, imádlak. Csak egy órát ölelj, míg megsúgom, kívánlak.
Csak egy napot adj, hogy meg tudjam mutatni, mit jelent forrón, õszintén szeretni.

Tudod, arra gondoltam

Tudod, arra gondoltam, van-e olyan,
hogy valakinek fényben van az otthona,
hogy lelkében soha nincsen sötét,
talán a Földön nincs is olyan ember,
mert akinek a fény otthona
az semmit nem lát sötéten,
annak az életében nincsenek sötét pontok,
az olyan ember sérthetetlen,
az olyan ember nem tud mást megsérteni,
aki a világot,
vagy akár csak egy embert sötétnek lát,
az maga is a sötétben van,
mert ha fényben lenne,
nem láthatná a sötétet,
a Nap, ha fenn van az égen,
mindent betakar a fényével,
de ha jön egy sötét felhő,
hirtelen beköszönt az éjszaka,
pedig mi a felhő a Naphoz képest,
azon a felhőn túl kellene látni,
oda, ahol az örök fényesség ragyog,
ki tudja, hogyan lehetne Nappá az ember,
hogyan tudna mindig csak fényt sugározni,
talán, nincs is olyan, aki soha nincs sötétben,
vagyis a sötét semmiben,
de lehet, hogy azt is meg kell tanulni,
hogyan lehet mindig a világosban járni,
egyszerű, mindig, mindenáron
a napos oldalon kell megmaradni,
ha az okos ember tudja,
mert néha azért megtapasztalja,
hogy a sötétség csupán a fény hiánya,
a rossz a jóság,
a félelem a bátorság hiánya,
ha már odáig eljut, hogy elhiszi,
semmi nem a sötéten,
minden a fényen múlik,
talán meg is tudja tanulni
hogyan kell életben tartani,
s vele a sötétséget elriasztani..

.kaktusz


.
.

Felelet az Életnek

Már új utálatok se jönnek,
Nagy csapások meg nem csúfolnak,
Kopott, silány, hívatlan vendég
Penészes portámon: a Holnap
S roskadott vállamon: az Élet.
Csodálkozom, mikor beszélek
Vagy mást merek unt szóra hozni
És hogy még tudok csodálkozni.
Néha, ütötten, mintha várnék
S táncol előttem halvány-halkan
Futós időkből néhány táncos,
Zárt szemű és hűlt lábú árnyék.
Ezekkel is már leszámoltam,
Csak voltak ők és én is voltam
Táncok korában, hős időben.
Csak olykor-olykor ébredeznek
Egy-egy versfaló messzi nőben,
Kiktől bókokat hoz a posta,
Kik unalomból kalandozva
Verik meg a vén kapus várat.
Egy szemrehányás, késett zokszó,
Elhalt hangú baráti kérdés
Jön-jön még s több váltó-lejárat.
És siratás, keserű szájíz,
És a "mi lesz?"-re vállat vonva
És nézvén látni nem akarni,
Kergült a szív és az agy lomha.
Böngészem a hírlapok sorát,
Semmit se bánok, őrzök, értek.
Ürülnek a boros edények
Íz, szomjúság és mámor nélkül,
Se nem dühödik, se nem békül
Közömbös, borult, szegény lelkem.
Küldött az Élet, megfogadtam,
Parancsokat rótt, teljesítvék,
Kérdezett és íme feleltem.

Ady Endre

... ha útja a lélektől lélekig elvezet ...

Tudod, újra, meg újra olvasom a leveledet,
visszavezet a vágy, hogy kezembe vehessem,
az ismerős sorokat átfussam szememmel,
vajon, miért más ez a levél,
szép, egyszerű, érthető mondatok, gondolatok,
nem kell benne a sorok között kutatnom,
bárki olvashatja,
a szavakat mindenki megértheti,
lehetne akár költői mű, fiktív levél,
a költészet kedvéért egy költő is írhatná,
de az mégis más lenne,
mert minden költeményből hiányzik valami,
nekem, neked, mindenkinek,
csak akinek szól, (ha valóban szól valakinek)
csak az érezheti a belőle jövő sugárzást,
azt hiszem, úgy mondják, a lélek sugárzását,
másnak érzelgősnek, szentimentálisnak tűnhet,
csak mert nem ér el hozzájuk,
ha az a levél, a vers, lélektől lélekig szól,
mindenki másnak csak betekintés az ablakon,
mint a kavics olyan a levél, mint egy hajtincs,
ami lehet értéktelen is,
de lehet értékesebb a legdrágább gyémántnál,
ha útja a lélektől lélekig elvezet,
ahogyan Radnóti írta,
„gépen száll fölébe, annak térkép e táj”
a levél az enyém, csak az enyém,
mint egy csak nekem szóló látomás, jelenés,
akkor is az enyém lesz,
ha a papírt tűz égeti el,
ha már hamva se lesz kézzel fogható,
más nem értheti úgy, ahogy én értem,
mert más nem érezheti,
másnak festmény, nekem a valóság,
csak én tudhatom, mit jelenthet neked
"egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.”
Igen mindent megváltoztat,
ha egy levél, egy kavics, egy hajtincs,
ha a naplemente lélektől lélekig érkezik.

.kaktusz