Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2011. április 1., péntek

Szabó Lőrinc : Káprázat



Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part, s tenger összevegyül,

s együtt, egymás partján heverünk; -
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; -

vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek, és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; -

vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc -

óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? -
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése