Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2011. április 1., péntek

Zimonyi Zita Csak a kezed súgott reményt



Szemed száz hideg csillaga hullt rám,


s az örökkévalóság kelyhébe zuhantam
a valóságszálak hálóján át.
Közelségedre szívemben felcsendült
a mindenség kék harangja,
s kérdőjelbörtönömből törött szárnyú
Madárként verdestem feléd.

Szavaim szikrái
fénytelenül pattantak le rólad,
kérleléseimből hiába szőttem hálót
a tátongó semmi fölé.
Mozdulataid fagyos torlaszain fuldokoltam,
tétovaságod tengere hűvösen zúdult
akarásom égig érő tüzeire,
s közben lázas szelek lobogtak szerte

Mondatok hóval takart jegén
botladoztam vissza hozzád,
esélyem sikoltva tört kétkedéseiden.
A náladnélküliség kősivatagján
virágot bontottam,

s távol tartó kimértséged
naptalan égboltja alatt hervadtam:
nem fordítottad felém arcodat,
csak a kezed súgott reményt…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése