…tudod, Kedves, olykor szemfedőt von ránk a hitetlen fájdalom, vakként tapogatózunk valami melegséges szó után a szívünkkel… szemünk mégis mindent lát, világtalanságunkat okozó kendőnket lelkünkre csavarták s oly erővel, ahogy az már le nem mállik soha többé, csupán akkor, ha kérdés nélkül találjuk meg azon válaszokat, melyek számtalan formájú kavics képében horzsolják talpunk vonalát, és mikor már összeroppant minket a keserű könnyeket vajúdó kétségbeesés, megvilágosodik az a fajta bizonyosság, mely karjába zárva a törött üvegek szikrázó mérgén át is új hitet áld reánk… az ölelések emléke csókízbe csomagolja rettegésünk, kitárt karok fészek-melege rajzolja körénk békeérzetünk… egyetlen hang áldássá pendíti az eltorzult félelmek siketítő kiáltását, és megveti érzelmeink érintetlen ágyát, ahol egymásra találnak a ki nem mondott vallomások, szeretkezőn olvadnak össze betelni képtelen szempillantások… hol szívek hagyják mély árkaikat a finom redők közt, ahol lelket a lélek örökre összeköt…
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése