Mesemúltban

Valamikor réges-régen,

képzeletben gyufaárus voltam.

Otthonok meleg fényénél fáztam

koldus-hideg kapualjban.

Álmomban

Nap voltam, szél voltam,

esőként hulltam a földre.

Hollószárnyak röpítettek

vadvirágos, zöldellő rétekre,

tündér-leplet terítettem

bélpoklos, fekete sebekre.

Vágytam, hogy lehessek

könny-harmat reggelek,

regés szivárvány-egek,

s legendák ismerőse:

didergő királyok,

jávorfát öntöző leányok,

faragott furulyák

csöndes könyörgése.

Örökkön keresve, futva és elesve

utaztam a Föld körül,

csillagok közt, holdsugárban,

lebegve, magányos-nesztelenül.

Mesemúltból visszatérve,

vállamon maradt egy kék palást.

Rózsám tüskéje, mint a hajnal tiszta fénye,

s mint anyám, gyermekem, szerelmem ölelése,

mind, mind engem vigyáz.

Hitem, s igazam bennem érik,

s bár vagyonom szűken mérik,

tudom, hogy mi fontos, megmarad.

Lábaim már nem sietnek,

Utamon törött szárnyú angyalok

szelíd mosollyal követnek –

a Világgal egy vagyok.

S te édes-szomorú,

gyermeki varázs-világ,

úgy lobogsz bennem most is,

mint rőt gyertyaláng…

s ringatsz, ringatsz,

mint hajdani mesékbe halkuló,

hulló csillagok vágyaiba temetett

- de el soha nem feledett -

álmot hozó, örök éjszakák.

Arany-Tóth Katalin