Gyermekként, álmaim felhőkre festettem,
ott bóklásznak most is az ég kék tengerén,
kevés egy élet, hogy újra megkeressem,
oly sok álom bújik tollfelhők peremén.
Hittem, a bárányok mindig visszatérnek,
s átszínezik újra lenkékre az eget...
minden pillanatra adhassanak szépet,
s ne kelljen keresnem... kapjam az édeset.
Mikor fáradt vagyok, s felnézek az égre,
még patyolatszűz álmok eveznek fölém,
felismerem mind, hisz én írtam az égbe...
s könny szökik szemembe, hogy nem lehet enyém.
Mától új ecsetet fogok a kezembe,
széjjeltépem régi, földbarna láncaim,
átfestem az eget azúrkék remekre,
és hattyúfehérek lesznek majd vágyaim.
Napkorong vigyáz rám aranyló kacajjal,
bíborhajnal ébreszt mindegyik reggelen,
parázsnarancs ingben int búcsút a nappal,
s mélykék bársony ölel tűzforró éjjelen.
Nagy Ilona
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése