Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2011. augusztus 13., szombat

Tudod, arra gondoltam,



Tudod, arra gondoltam,
hogy az ember felépíti magának
az életét, azt hiszi, a sajátját,
több ilyen nem létezik,
de egyszer,
egész véletlen
meglát egy kis hibát,
egy tévedést,
már a kezdetnél elkövetett tévedést,
amire felépítette az egészet,
a fán, amit oly biztosan
élőnek hitt,
talál egy hamis levelet,
aztán, ha jól figyel,
kiderül,
hamis a fának minden porcikája,
mint egy program,
olyan az élet,
a vége már az elején be van kódolva,
nincs kilépés,
nincs semmi váratlan benne,
semmi ismeretlen,
emberről emberre ugyan az,
az unalomig ismétlődik,
legyen vidám, vagy bánatos,
a vég mindenig szomorú,
ez a program nem saját,
rengetegen ezt használják,
annyira beleéli magát az ember
a játékba,
hogy elhiszi,
az igazi életet éli,
pedig csak egy véges,
vaktában lövöldöző játék
a végtelen világban,
nem is sikeres játék,
unalomig ismételt játék,
fárasztó egy játék,
robog a vonat a szakadék felé,
de vajon a szakadékon túl mi van?
talán,
ennek a kilátástalan játéknak
a vége,
van, aki már előbb kiszáll
a szellemvonatból,
mert a kincsről kiderül,
mind hamis volt,
eltakarta előle
a végtelen világot,
nem történt más,
csak egy mesterségesen
felfújt labda kipukkant,
az ember látja már,
tévedés,
az egész egy nagy tévedés volt,
csak azt nem tudja,
hogyan tovább? 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése