…tudod, Kedves, egyre gyakrabban gondolkodom el azon, hogy mennyire megnyomorítjuk önmagunkat, miközben folyvást a bűnbakok széles regimentjét vezetjük fel a magunk megnyugtatása végett…eszembe jutnak a beszűkült, téves felfogások, melyek olyanok, mint a hollywood-i filmvásznon a csapda falai, összenyomják az embert, kipréselik belőlük a levegőt…igen, fuldoklom a társadalmi elvárásokban, fojtogat a szárnyszegése azoknak a rossznyelveknek, akik oly ellen szólnak, amelyről semmit nem tudnak…de most ki az igazi bűnös, a belekotnyeleskedő, vagy aki hagyja hitét, életét mások megítéléséhez simulni?...felsorolhatjuk a „skatulyákat”, amelyekbe gondolatainkért, érzelmeinkért, puszta létezésünkért próbálnak becsomagolni minket, de mi van, ha nekem nincs skatulyám, mi történik akkor, ha a világ skatulyái mind kör alakúak, de rajtam sarkok vannak?...ha nem férek bele egybe sem…nekem saját skatulya kell, saját élet, saját megítélés, lélegzet a tüdőmbe, kiáltás a zivatarba, amely felerősítve süvíti világba ki vagyok, mit érzek, hogy szeretek…nekem nem kell a fehér és a fekete, színeket akarok…berajzolni minden egyes engem borító sarkot, hézagot, tökéletlenséget, de nem elfedni, nem rejtem magam, mert ahogy én nem ítélkezem senki földi gyarlóságán, ne tegye más sem…én virágot ültetek az unalmas konyhakertekbe, és mondják majd sokan, „nem odavaló, mit képzelek”, de nem érdekelnek földhöz bilincselni próbálok mérges köpködései, felszállok úgyis lélekben és pőrén, mezítelen lebegtetem önmagam a világ elvárásai felett…
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése