Kaffka Margit: Nem hiszek

Egy fáradt pille ringott haldokolva

Tarlott gallyon, barnás levél alatt.

Sápadt falombok halovány árnyéka

Remegve űzött őszi sugarat.

Nagyon szomorú mese volt az élet.

A fán már útra készült száz madár.

És mind nekem csacsogta búcsúzóra,

Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

Bealkonyult keserves sóhajomra,

És csillagkönnyel lett tele az ég.

Azon az éjen álmok látogattak,

Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,

Mégis egész tündérország befért.

-- És álmodtam merész, nagy boldogságról,

Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

Álmodtam én már sokszor égi szépet

És mindig fájó szívvel ébredék.

Elég! Álmodni nem akarok többet,

Se hunyt reményeket siratni még.

Tudom: jő majd a józan, szürke reggel

És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.

Jöhetne már maga a boldogság is,

Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

Mándy Gábor - Nélküled

Nélküled

virágaim csak hervadoznak.

Nélküled

nincs repülni kedve a szárnyas lónak.

Nélküled

fogvacogtató hideg van.

Nélküled:

mint víz nélkül a sivatagban.

Hiányzik a bőröd, a szád, az öled.

Az élet élhetetlen nélküled.

Dobos Hajnal: Égigérő

Becézz, harapj, barlangjaimban boldogan barangolj!

Tölts be magaddal: áldozd fel, ültsd el belém.

Fenn a csillagok közt, fénylő sugár-útján

éppen felizzik egy üstökös-remény!

Ölelj! Szoríts! Eressz el... Kapj utánam!

Szívj vissza! Borzold gyöngéden hajam...

Ó, az égigérő csillag-szenvedélynek,

körülvéve téged, boldog sorsa van!

Láva-hullámaiddal önts el, perzseld föl a lelkem!

Fészek-ölemben csitulj - repkedő madár!

Egy égről hulló csillag-üzenetben

szájról szól a szív és szívről szól a száj...

Áradásod forrás: beiszlak - enyém vagy!

Vérköreim forró gyökereiddé válnak...

A föld ölétől, föl a magas égig

így nőnek sudárrá a csillag-álmú vágyak!

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,

hogy megérkezik a sötét minden nap,

a nappal ragyogó fényeit

felváltja a kilátástalan sötét,

de talán,

a sok kis égi lámpás azért van,

ne legyen olyan reménytelen,

nincs oly vakító fényük,

mint a forróságában is szeretett Napnak,

de annyi van, amennyi elég,

hogy ne legyen félelmetes az éjszaka…

és az embernek is vannak saját,

napszaktól független,

szinte kibírhatatlan sötétségei,

ami eltakarva a nappali fényességet,

belékúszik észrevétlen,

az a sötét igazán kilátástalan,

fél benne az ember, fél a mától,

de még jobban a holnaptól,

de van úgy,

hogy mint a csillagok

az éjszakai égbolton,

megjelennek az apró fények,

ezek is csillagok,

ha nem is égi lakók,

(de talán a földre onnan érkeztek)

megnyugvást tudnak adni

a legnagyobb sötétben is

a szeretetnek az apró fényei,

a sötétet nem képesek eltüntetni,

de csillagfényükkel reményt adnak,

egy új, egy derűsebb hajnalra.

Sziv és agy

Hatalmas csatát vív,szív az aggyal.

Harcolnak marják egymást szüntelen.

Percről percre,napról napra dúl a viadal.

A szív még mindig szeret.

Hiába súg az agy:értelmetlen!

Felsír a szív könnyeket ejtve,

De nem riad meg semmitől.

Űzi maga formált igazát kétségbe esve,

S míg létezik érzés,hite nem gyengül.

Tudja jól az elme,hogy nem szeret,

Mégis van valaki,kit a szív egy életen át sem felejt.

Templomom

Romok közt térdelek.

Por száll szemembe,

s barna könnycseppek marják végig arcomat.

Összedőlt templom meghasadt oltáránál

túrom a földet:

belemarkolok a szürke, hideg homokba

s a törött üvegdarabok nyomán

vér serken ki tenyeremből.

Állam megfeszül,

bőrömhöz dörgölöm dühödten

a törmeléket.

Feltekintek a lyukacsos mennyezetre

melyen én ütöttem sebeket

éles szavakkal.

Megtámasztanám kezem az oltáron,

hogy össze ne essek, de

az már csak törött szikla,

mit hangommal zúztam szét.

Hanyatt dőlök,

majd fényt keresvén

a rózsaablakokra pillantok:

hajdan párban voltak,

s zölden engedték útjára

a hajnali pírt.

Most csak koszos és törött üveg

könnyezi esővel vak haragom

nehéz kőszálait

Lelkem tengerszemei voltak,

s most hátamba döfnek

apró szilánkjai.

Üvöltve fekszem a földön:

a félhomályban mintha

minden sírna.

Az kő, az oltár, a templomablak.

Én is sírok, zokogok, tehetetlenül.

Majd csend...

Senki sem válaszol.

Hallgatom a zajtalan romokat.

Suttognak felém.

Félmosollyal felvértezve

tápászkodom fel a földről.

Megigazítom szégyentől szakadt ruhám,

letörlöm a gyengeség könnyeit,

lerázom a tehetetlenség porát

vállaimról.

"Hisz' minden kő itt maradt!

Egy sem veszett el!"

kiáltom, majd felemelek egyet,

majd még egyet, és

még egyet...

"Az oltár majd felépül ismét,

kőről kőre."

suttogom mosolyogva,

"És az a templom,

ahol az oltár ép,

nem tűrhet üszkös falat.

S ahol a fal ép,

ott a rózsaablak is

a nap fényében mosolyog."

De az első lépés a kő,

majd még egy,

majd még egy,

majd még egy,

...

Zannon Akkara

Este van

Este van, lehajolok

egy papírcsónakot

az ölemben tartok

kibontsam mi írva

sok év óta rajta

halványodtak a sorok

szorosan sorban

egymás alatt éltek

öleltek, szerettek

ringattak olyan vízen

a nesz hullám volt

a pillantás forrás

a szádon a csobogás

most itt szorítom

markomban gyűröm

többet olvasni

már nem tudom...

Szigeti Miklós

Vágyak

Hüvöslő hajnalokon dideregve

összehúzom magam az ágyon,

s karodba bújni vágyom-

-végre belebújni melegedbe

mintha puha dunna lenne.

(...úgy áhítozom a szeretetre...)

Karod finoman átölelne,

engem már semmi nem érdekelne,

végre lelkem is megpihenne-

-belemosolyognék szép szemedbe,

belezuhannék a szédületbe...

(...ó, istenem de finom lenne...)

Dreaming

Sárhelyi Erika - Máglyák és patakok

Két szemed két lobogó máglya,

két kezed két hűs vizű patak.

Felperzsel tekinteted lángja,

s körém úsznak csiklandó halak.

Te vagy a tűz, és te vagy a víz,

tombolnak benned az elemek,

bár volna még kezed tízszer tíz,

s lobbanna rám százezer szemed!

Ha egyszer majd messze kell mennem,

szemedből lángnyelvet lopok,

s hogy kezedet sose feledjem,

megölelek minden patakot.

Válóczy Szilvia: Mámorkép [+18]

Felettem állsz…

Hűs habodból,

Vágyam szít

Gejzíri csodákat…

S homorú testem lankáira

Úgy szökell

A tejízű éden,

Mint robogó gyorsvonat,

Mi meg sem áll

Míg célját nem érte.

Hála szorítja

Remegő ajkaidból

Halk szavadat,

Izzó leheleted fut

Gömbölyű csúcsaimra,

S én kezemmel festem

A kéj színét

Medencém fölé…

Férfiúi büszkeséged

Örök mámorképét.

Sárhelyi Erika - Megmerítkezem

Olyan vagy nekem, mint

Hegyek között megbúvó tiszta tükrű tó.

Fölédhajolva magam látom benned,

S mind, mi életemben szeretnivaló.

Van, hogy csak leheverek melléd,

S elnézem gyöngéd hullámaidat,

Mélyedre tekintve megpillantom

Elveszettnek hitt, rég feledett álmaimat.

Megmerítkezem benned,

S te hűs habjaiddal lágyan átölelsz,

Megsimítod gond szőtte homlokom,

S érintésedre a bánat semmivé lesz.

Ölelj át víztiszta, gyönyörű szíveddel,

Hagyd, hogy békédben hosszan elmerüljek.

Ne engedd, hogy óvó hullámaidtól

Valaha is messze kerüljek.

Reményik Sándor Úgy fáj már minden

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,

Minden, mi általreszket szívemen,

Legyen az ember, muzsika, vagy táj,

Úgy fáj már minden, minden idebenn
 .

Őri István Néha jó lenne

 

Néha jó lenne

ránézni valakire

s ő visszanézne -

semmi több -

néha jó lenne hinni

hogy ez eljön egyszer

néha jó lenne álmodozni

léhán, felelőtlenül

néha jó lenne

játszani az élettel

táncraperdülni vele

könnyedén, boldogan

néha jó lenne azt hinni

hogy az élet ilyen,.....

József Attila: Olyan bolond vagy

Olyan bolond vagy,

szaladsz, akár a reggeli szél.

Még elüt valamelyik autó.

Pedig lesikáltam kis asztalomat,

és most tisztábban világit

kenyerem enyhe fénye.

No gyere vissza, ha akarod

veszek takarót vaságyamra.

Egyszerü, szürke takarót.

Illik az szegénységemhez,

aki szeret téged,

és az Úr is szereti nagyon,

és engem is szeret az Úr,

nem jön soha nagy fényességgel,

nem akarja, hogy elromoljanak szemeim,

akik nagyon kivánnak látni téged,

és nagyon szépen néznek majd terád.

Ha visszajössz, vigyázva foglak megcsókolni,

nem tépem le rólad a kabátot,

és elmondom mind a sok tréfát,

mert sokat kieszeltem azóta,

hogy te is örülj.

Majd elpirulsz, lenézel a földre

és kacagunk hangosan,

hogy behallatszik szomszédunkba.

A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik,

és fáradt, összetört álmukban

majd elmosolyodnak ők is.

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,

hogy önző az ember,

de az élete,

mégsem igazán fontos számára

ha épít, maga köré épít,

ha gyűjt, maga köré gyűjt,

és nem magában építkezik,

és nem magában gazdagszik,

míg nincs miért, míg nincs kiért,

a létét nem tartja igazán sokra,

nem tartja annyira,

mint amennyit valóban ér,

ha nem ismeri az értékét,

amit a benne lévő lehetőség ad,

a szereteténél nagyobb

félelme a haláltól,

és talán okkal,

ha magának

eltévelyedett életet teremt,

az nem irigylésre méltó,

és nem túl méltó a szeretetre,

de szerethetővé válik,

ha kiteljesedik,

ha valaki másnak lesz fontos,

akkor kezd emelkedni,

amit alábecsült addig,

mint a Föld mélyén a kincs,

amit meg kell találni,

a valós értékét meglátni,

az ember, ha önző is,

az életét,

mint egy szerencsejátékos,

nem sokra becsüli,

a haláltól mégis nagyon félti,

de akit megszeretnek,

és aki megszeret,

annak féltett kincse lesz a léte,

magáért, és a másikért,

mert szeretni, és szeretve lenni

a legérdemesebb az életben,

azért már érdemes volt születni

érdemes élni is,

a szeretet fontossá teszi

az addig alábecsült életet.

Rajnai Zsolt Tibor :Csend

Ó mennyit öltöztettem díszbe szívemet,

és mennyit vártalak…!

Szépeket gondoltam felőled;

egész lényed belengte enyémet.

Ébredtem, s eszembe jutottál.

Jártamban-keltemben a szívemben voltál.

Ha tudnád, ha tudnád, hogy milyen szép voltál!

Messze jársz már,

de nem messzebb, mint mindig.

Én pedig közel, hozzád,

ki te-vagy, bennem-vagy, s talán nem-te-vagy.

Csak a csend kell.

Mert minden mi több ettől,

rosszabb.

Időnként előkeresgélem a rég előkeresgélt rád aggatott szépeket.

A reményeket, a jókat és a világ-összeomlásokat.

Olykor álmodom is.

Álmomban belépsz lelkem kapuján,

rátalálsz, majd összeölelkezel magamban hordozott

tenmagaddal.

Rácsodálkozol szépségére.

Leülsz mellé, körülpillantsz, és jól érzed magad nálam.

Én meg csak nézlek titeket.

Csendben.

Nem szólok semmit.

Nem kell.

Értesz.

Aztán felébredek. 

Sárhelyi Erika - Tavak és kikötők

Megismer még a halk szavú nádas

és ütött-kopott padjával a stég,

rám köszönnek kicsinyke lidércek,

egykori fényük íriszemben ég.

És ma is érzem olykor arcomon

a vizet lágyan fodrozó szelet,

s tavaszra gyúl bennem a létezés,

ha felhangzik a legelső kelep.

Egykori nyarak úgy ölelnek át,

mint körök a csobbanó kavicsot,

és hajnalok ringnak bennem, akár

parthoz kötött, részegült ladikok.

Szirmokra bomlik az emlékezet,

hogy végül felkapja az őszi szél,

dér lepi a tó körül a gyepet,

s a rianó jég titkokat mesél.

És lesznek még tavak és kikötők,

de sosem feledem azt a régit.

Hullám robog el a szívem fölött,

s tajtékot vet egészen az égig.

Őri István :S ha már többé

  

S ha már többé nem keresel,

és ha a világ betakar történéseivel,

akkor is lesz egy perc, egy pillanat,

mikor megállok és rád gondolok,

s ha nem lesz pillanat,

az se számít,

mert mindig előttem állsz

fény-ruhában, mosoly-köntösben,

s bár a világot nézem,

téged látlak

a világ zaján át te nevetsz felém

nem kell perc, nem kell semmi sem,

mert még mindig szeretlek, kedvesem...

nem kell semmi...

csak valamennyi élet,

amibe megkapaszkodhatom

valamennyi emlék,

ami csak az enyém

valamennyi Te...

egy kevés is elég,

mert végtelen vagy,

szemed az egész világ,

egy lépésed földeken visz át...

valamennyi...

elég...

Tudod, érdekes fintora az életnek, hogy...

Tudod, érdekes fintora az életnek, hogy mikor már rég nincs itt az ideje, az ember elkezdi falni az életet, nem érti, mi is történik vele, ilyenkor ez már nem szokás, ilyenkor már belefáradni szokás, habzsolni a fiatalok joga, az éretleneké, ők is hamar eltelnek vele, hamar megfekszi a gyomrukat az élet, túl sok a sötét folt, túl sok az árnyék, kezdetben minden csillogóbbnak, minden könnyedebbnek látszik, fárasztó a vetés, és gyenge az aratás, az élet hamar lesz örömből csalódás, csoda, ha mégis megmozdul az állóvíz, elkezd mozogni, élni, folyóvá változni, mintha a halottból születne meg az élő, aki addig nem látott semmit, mintha köd borította volna a világot, egyszerre látni kezd, mert jön valaki, aki szeretetével lerántja a világ szépségét takaró sötét hályogot, s teljes pompájában megmutatja az alkotást, az örömtől megszólalnak a szívbéli fanfárok, hát ilyen a világ, hol volt eddig, vagy én hol voltam, hogy eddig nem láttam, nem kell hozzá más, csak egy barát, aki szerelem is, testvér is, akinek szavától megszépülnek a reggelek, még a kertben a madarak is azt trillázzák, a világ tele van csodával, a világ maga a csoda, de benne legnagyobb csoda az ember, aki szeretetével bevilágítja a sötétet, aki rámutat arra, ami eddig is ott volt a szemnek, de a szív számára sötétben maradt, hogy a világ egy különleges csoda, de a legnagyobb csoda, aki életet lehel bele, a szerető szívű ember.

.kaktusz

Csöndes éj van.

Csöndes éj van.

Megint.

És vége van. Valaminek.

Szépen.

Halkan fáj.

Mert...mindig véget ér valami.

(Itt kell gyengéden térdre rogyni)

Valami ...ami a valóságban

csupán szorító akarat.

De az is ...ami csak képzelet.

Mert az

maga

a lesütött szemmel átélhető

maroknyi élvezet.

...

Késő van már.

Erősödnek a hangok.

Gyengül az értelem.

És a mellkasom is zihál...

Kimegyek az erdőbe.

Ide járok ...Szeretkezni.

Meg Imádkozni.

Istenhez.

Mint az erdei-vadak.

Jó így.

Jó itt..,

ahol az egyetlen nemes gesztus: - a légzés..

Málna

"Ready For Love" Vol 1.-Készen állok a szerelemre

"Ready For Love" Vol 1.

I am ready for love

Készen állok a szerelemre

Why are you hiding from me

Miért bújsz el előlem?

I'd quickly give my freedom

Gyorsan adnám a szabadságomat

To be held in your captivity

Hogy a foglyod legyek

I am ready for love

Készen állok a szerelemre

All of the joy and the pain

Minden örömével és fájdalmával

And all the time that it takes

És bármeddig is tart

Just to stay in your good grace

Csak jó kegyelmedben(jóindulat) maradhassak

Lately I've been thinking

Nemrég gondolkodtam

Maybe you're not ready for me

Talán te nem állsz még rám készen

Maybe you think I need to learn maturity

Talán azt gondolod, érnem kell még

They say watch what you ask for

Azt mondják, vigyázz mit kérsz

Cause you might receive

Mert megkaphatod

But if you ask me tomorrow

De ha holnap kérdeznél

I'll say the same thing

Ugyanez lenne a válaszom

I am ready for love

Kész vagyok a szerelemre

Would you please lend me your ear?

Kölcsön adnád a füled?

I promise I won't complain

Megígérem nem panaszkodom

I just need you to acknowledge I am here

Csak valamit meg kell vallanom. itt vagyok

If you give me half a chance

Ha csak félesélyt adsz

I'll prove this to you

Bebizonyítom neked

I will be patient, kind, faithful and true

Türelmes leszek, kedves, hűséges és igaz

To a man who loves music

Egy férfinek aki szereti a zenét

A man who loves art

A férfi aki szereti a művészetet

Respect's the spirit world

Tiszteli a lélek szavát

And thinks with his heart

És a szívére hallgat

I am ready for love

Kész vagyok a szerelemre

If you'll take me in your hands

Ha kezeidbe helyezem magam

I will learn what you teach

Tanulni fogom, mit tanítasz

And do the best that I can

És teszem a tőlem telhető legjobbat

I am ready for love

Kész vagyok a szerelemre

Here with an offering of

My voice

My Eyes

My soul

My mind

Itt vagyok

A hangomat

A szemeimet

A lelkemet

Az elmémet felajánlva

Tell me what is enough

Mondd mi kell még

To prove I am ready for love

Hogy bebizonyítsam, készen állok a szerelemre

I am ready

Készen vagyok rá.

…tudod, Kedves,

…tudod, Kedves, olyan biztos vagyok benned, mint eddig soha másban. Ha fogom a kezed, minden pislákoló kétség elalszik bennem hirtelen. Tudom, hogy a ki sem mondott szavamat is érted, és a még meg sem fogalmazott vágyaimat is teljesíted, csak kérnem kell…Ha egyszer szorongva néznék ki a hajnali ködbe, és látnád komor, reszkető tekintetemben a ki sem mondott kérésem, kérlelnél, könyörögnél, adjak hangot szívem óhajának…Ha netán arra vágynék, hogy hegyek gyűrűi koszorúzzák otthonomat, útnak indulnál, szoknyaként vennéd magadra a poklot, hogy mihamarabb teljesítsd a vágyam. Visszatérnél, szegett szárnyként hullna vissza két karod, görnyedő ujjaid között vérszínű sebek szakadnának ketté, s hiába ülne arcodon az elvetélt kín, lüktető lelkem akkor is tudná, hogy Te megpróbáltad, mindent megtettél, hogy óhajomat teljesítsd, még akkor is, ha már a legelején tudtad, túl gyönge leszel hozzá…

Vörös liliom

A lánc

 

Nem én vagyok a lánc végén az ékszer,

Mit készítettek hosszú századok.

A szép jövőre lehunyt szemmel néztem:

Honnan tudhattam volna , ki vagyok?

Ma már tudom, de már minden hiába...

Egekbe vágytam, s űztem álmokat,

Nem láttam azt, hogy legszebb az egészben:

Vállalni bátran láncszem voltomat.

Láncszem vagyok egy hosszú-hosszú láncban.

Más lesz a kincs, ó jaj, mikor jön el?

Csak tartsd erősen, csak vigyázva bátran:

A lánc, a lánc még ne szakadjon el!

Kamarás Klára

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,

akarva,

sok mindennel lehet szeretetet éreztetni,

ha még a csillagos eget

nem is tudja valaki a földre lehozni,

akkor is elbűvölő lehet

bármilyen apró figyelmesség,

egy mosoly, egy simogatás,

egy kedves szép szó,

az embernek mind-mind nagyon jó,

de ha bizonytalan,

ha bizonyítékra vágyik,

nem mindig megnyugtató,

olyan az, mint az állandó éhség,

soha sincsen vége,

üres szép szavakkal,

mosolyokkal, ajándékokkal

nehéz meggyőzni,

üres tányérból nem lehet jól lakni,

de van valami különös ajándék

egyik embernek a másiktól,

és az-az ajándék önmaga,

önmaga a mosolyban, a kézfogásban,

a szép szóban.

a szeretetre a legjobb bizonyíték,

az „önmaga”

emeli a mosoly, a kézfogás,

az apró kis tárgy értékét

a csillagos égig,

ha benne van az ajándékozó,

ha benne van lelkének egy darabja,

az a kincs olyan,

amelyik távolról is melegebbet sugároz,

mint mikor csak a két kéz közelről összeér.

Sárhelyi Erika /Netelka/ A világot sose kértem

Tegnap sírtam – könnyek nélkül,

okát se tudva sajgott a lét.

Pedig az ég szépre kékült,

hogy így nyerje el a Nap kezét.

Mint egy ketrec, szűk lett a tér,

lelkem fönnakadt a rácsokon.

Meggyötört, hogy nem értettél,

mintha volnál másik száz rokon.

Pedig csak karod hiányzott,

s hogy arcom két kezedbe rejtsem.

Sose kértem a világot...

csak érezd, ha fellobogsz bennem. 

Őri István:Néha.....

Néha azt hiszem,

hogy itt vagy velem

S ha becsukom szemem látlak is..

mellettem, Kedvesem..

Ha akarom érinthetlek,

ha akarom fogom kezed

s hallom lélegzeted..

Ha becsukom szemem,

látom szép szemed s érzem illatod, mosolyod

mert itt vagy velem,

ha becsukom a szemem...

Ha akarom.. Akarom!

Látlak..

egyre halványabban

egyre csendesebben

egyre fájdalmasabban

...várjunk, míg időnk betelik

aludjunk, Kedves, csendesen

s őrizzük egymás álmait....

Kamarás Klára: Titok

Gyengék vagyunk és sérülékenyek,

de hogy ne lássa rajtunk senki,

öklünket rázzuk a világnak,

büszkén viseljük sebeinket,

hisszük, hogy nem tartozunk másnak,

csak önmagunknak.

Éjszaka...

vagy ha álmatlan hajnal éber

forgolódás közben talál,

megrebbenve, mint gyertya fénye

kimondjuk súgva, szinte félve

mindenkinek a titkok-titkát,

mit eltemetni végleg nem lehet:

gyengék vagyunk... és sérülékenyek...

új életünk alapjait lábad elé rakom...

Ej, az önfejű reggel féltékenysége szürke takaróját levetve, beterített minden megmaradt ébresztgető melegséget, amit virágcsokorként vágytam összegyűjteni Neked, majd gőzölgő kávéd felett, meglesni sugárzó zöld szemed, ahogy rácsodálkozol az ősz elmúlásának gyorsuló lépteire, ahogy felfedezed a megújulásba vetett hitet, s összetört légvár-világ darabkái között, karom üres fonatát selyem-körvonalad melegsége járja át, ott átnyújtok mindent, ami vagyok, új életünk alapjait lábad elé rakom...

Moha

Közel vagy

Közel vagy ...

...oly közel hogy már

nem is ver a szív,

nem csorran a könny,

nem fáj a közöny

hol megáll az eszem,

s már nem rebben szemem,

csak nézlek

önfeledten...

...közel, s mégis távol

de már elérlek bárhol.

...felidézem arcod,

itt duruzsol hangod,

velem vagy tudom...

Közel vagy...

...csak érzem szívemen

csak hallom fülemben

óvatos lépted,

s hogy kérded

beléphetsz-e,

vártalak-e...

Kell ez énnekem?-

-magamat faggatom,

s bevallhatom: igen!!!

...hisz ez az életem!

Dreaming58

Törékeny

Törékeny válladat mázsás súly nyomja

Nyomorgat az élet kegyetlen vaskeze

Lábaid nehéz béklyó húzza

A világban, mint szürke árnyék létezel.

Monoton hétköznapok, semmitmondó szavak

Vadul döngetik pókhálóból szőtt ajtód

Kitörni készül a szorongató sikoly

Mélyen belül kétségbeesés hangját hallod.

Reggelre kelvén, mint sivatagi szél

A tudat elfújja fojtogató bánatod

Epedve vár lelked másik fele

Szerelmed már Afroditéként nyújthatod.

Héja

Sors van

elhallgattak az okos szavak.

Míg odakint elmélyült a csend,

valami zakatolt

folyton idebent:

- csak egy percet még.

Gondolatban megfordítottam

a nagy folyót,

és ráparancsoltam,

locsogja még fülembe neved.

Most hallom a hangod,

és egyszerre magukhoz

tértek félájult álmaim.

Felborult napok ugrottak talpra

délcegen,

és lélekszilánkok kúsztak

olvatag egymás felé.

De megváltoztunk, mondd?

És minden változott?

Vagy csak a képzeletem

játszik velem…

Bennem bolyongsz,

és szólongatsz szüntelen,

faggatva hangos szívdobbanásaim.

Én pedig felelek rendre:

nem vagy, nem lehetsz

már egészen nélkülem,

odébb jajgatva összekapartam,

mert partot ért

tisztára mosva

ez a feledni akart,

folyóba szórt szerelem

Mondd, hihetem-e,

hogy te,

aki szivárványt szerettél belém,

felém sóhajtasz megint,

s nem én gondolom

csak, hogy enyém

az a hang, ami szétszalad benned

eleven hirdetni mindenütt,

megátkoztál, megátkoztalak,

mégis szeretlek.

Mert ennek így kell lenni,

mondtad, sors van,

és nincsenek véletlenek.

Nagy Horváth Ilona