Voltál -e már úgy?...

Voltál -e már úgy?...
Voltál -e már úgy
hogy elnyomott az álom,
hangokat hallottál
s felültél az ágyon,
kezedet kinyújtva
a semmibe nyúltál,
szólítottad újra
és utána sírtál?

Voltál-e már úgy,
ha suttogott a hajnal,
morcosan ébredtél,
miért jár ilyen zajjal,
párnádat ölelve
álmaidhoz bújtál,
elmerültél benne
és utána sírtál?

Voltál-e már úgy,
hogy valakit szerettél,
hívtad volna:- gyere!-,
de szólni nem mertél,
Voltál-e már így,
s ha igen, hát megérted,
mit jelent egy szó...
egy levél...
s a fényképed.

Lyza

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

A rád zuhant idő alatt

A rád zuhant idő alatt
agyamban elsüllyedtél.
A sejtjeimbe zártalak,
világom része lettél.

Van úgy, hogy rád se gondolok,
de nem feledlek mégse,
s váratlanul felszínre dob
bensőm hullámverése.

S akár a kés, a gyötrelem
a rostjaimba mélyed,
hogy nemcsak bennem – kívülem
külön formádat éled.

Míg magát minden pillanat
a homlokodba ássa,
te máris készíted magad
az újabb változásra.

S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni, hogy
nincs hozzád joga másnak.

De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.

Lator László

Tudod…

Tudod… azt mondják,
nem születik két egyforma ember,
mint ahogyan nincs a világon
két egyforma kavics se,
amikor egy gyermek megszületik,
ő már egy kész egyéniség,
mindenki mástól különböző,
független egyéniség,
de mikor világra jön egy új élet,
egy új,
mindenki mástól különböző
egyéniség,
megkezdődik a harc,
embert kell faragni belőle,
valódi emberből faragott embert,
igaz Istenből faragott képet,
magas célokat tűznek elé,
a legmagasabbra hogy jusson,
mert az fontos,
nagyon fontos, bíztatják,
anélkül nem ember az ember,
kell, hogy más legyél,
hogy különbözz a többitől,
elindítják egy úton felfelé,
és észre sem veszik,
hogy lefelé halad,
megszűnik különbözni,
olyan lesz, mint a többi,
akit szintén
azon a versenypályán indítottak,
a kilátástalan küzdelemben,
hogy ki jut feljebb,
eltűnik a különlegesség,
az egyéniség,
marad a csalódott,
önmagában
és a világban csalódott
faragott ember,
akinek mást ígértek,
és aki mást kapott,
a kitűzött cél elérhetetlen,
sokszor értelmetlen,
de olyan is van,
hogy a sor végén állót kifelejtik,
vagy csak nem sok jót néznek belőle ki,
őt nem érdemes a pályára ráállítani,
ő megmaradhat annak,
akinek született,
nem csalódik, se magában,
se a világban,
neki nem voltak elvárásai,
ő csak van, ha néha megszólal,
a többiek rászólnak,
te rosszul tudod,
te a létra alsó fokáig se jutottál,
nem érti, de elhiszi,
akkor jössz Te,
aki rácsodálkozol,
jé, egy csudabogár,
mennyire más,
nem olyan, mint a többiek,
akkor ő elkezd Neked
bohócmutatványokat mutogatni,
amit addig nem mutatott senkinek,
magának sem, nem is tudott róluk,
és borzasztóan élvezi
az elismerő pillantásodat,
semmi nem lesz olyan fontos számára,
mint a Te szemed mosolya,
a Te szereteted,
csak arra kéri Istent,
(a valódit, nem a faragottat)
hogy a Te örömödre
megmaradhasson önmagának.

.kaktusz

éjszakánként róla ábrándozok,

éjszakánként róla ábrándozok,
elképzelem miként érinteném
hogyan is becézgetném,
kezem vágytól remegve túrná
illatos selymesen dús vörös haját.
Kezemmel bebarangolnám teste
minden zeg-zugát
érintésünk hol perzselő, hol jeges
fagyos nyomot hagy hátra,
testünknek vágytól gerjedő tánca
hisz szerelmünket átjárja.

Szerelmes harmatos lágy csókjától
vérpezsdítő ágytáncától, ki tikkadva
ölelésében megpihennék,
s nézem, nézem, hogy ö az talán?
Igen ő kit Isten is használhatna kaptafának
mert benne s, testének vonala
pont az mit Isten is jónak találna.

E mámoros gyönyörű álomból felébredni
nem kívánok én,
mert félek elveszítem
és nem jön álmaimba többé.
De felébredek félve,
már szomorúságtól remegve,
mit hoz s tesz elém a reggel.
Magam mellé nézek, s megpillantom Őt
nem tudom, ez még álom…?
Nem, nem álom! Ő az kiről álmodom
mellettem van, ébren is a nő,
mit Istennek köszönök, hogy már nem álom.
Belenézek smaragd zöld szemébe
fürkészem tekintetét, vajon ő kiről álmodik ép?
Rólam? Vagy csak ábrándjai közt keresgél még!

…………………………………………………………

mi mindig elfogadjuk a felénk nyújtott méregpoharat

Tudod, elnéztem a poharamban lévő aranyló nedűt, és arra gondoltam, mi minden van ebben a finom borban, micsoda múltja van, mennyi minden történt vele azon kívül, hogy valaha valaki elültette a szőlővesszőt, és hogy most más a poharába beletöltötte, mennyi külső körülmény befolyásolta, hogy élvezhetetlen, ecetesen savanyú, vagy fenséges ízű, ártó, vagy gyógyító legyen, hasznára, vagy kárára legyen a világnak, ugyan az a vessző, belőle mindkettő lehet, kezdve attól, hová ültetik, mennyi fényt, mennyi esőt kap, ápolják, vagy hanyagolják, mivel táplálják, éltetik, vagy mérgezik, aztán az jutott eszembe, mindez elmondható rólunk, emberekről is, mi is ki vagyunk szolgáltatva, nem mindig tőlünk függ, végül keserűek, vagy édes leszünk az is a külső körülmények függvénye, pedig mi mégiscsak különbözünk, a tudatunkkal lehetnénk sokkal jobbak, sokkal okosabbak is, de mi mégis csak olyanok vagyunk, mint a kiszolgáltatott szőlővesző, pedig a tudatunk a szabadságunk szülője, tőle függ, a sötét, vagy a fény felé indulunk, de mi mindig elfogadjuk a felénk nyújtott méregpoharat, újra, meg újra elkábítjuk vele ébredező tudatunk, s talán ezért van, hogy nem találunk el a világosságig.

Ha felem fordulsz , vagyon , szeretve ...

Fekudj mellem ! Hunyd be a szemed ,
hogy amilyen vagyok , olyannak lasson .
Engedd meg , hogy szeresselek ,
es ne vesd meg lazas vallomasom ! ....
....
Ha felem fordulsz , vagyon , szeretve ,
kezem felszegen , lagyan megerint ,
belecsokolok a tenyeredbe ,
s ajkamat vad tuz perzseli megint
....
Moho nyelvem borod selymet kutatja ,
erzem az ized , a tested illatat ...
magamhoz vonlak , egy szep pillanatra ,
es minden sejtemet izzo vagy jarja at
....
Fekudj mellem , de nyisd ki a szemed !
Fogadj el ilyennek , amilyen vagyok !
Add at magad a nagy elvezetnek ,
amit tiszta szivvel csak neked adok !

Márai Sándor: Az igazi

"Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És
egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben.
Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben
van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a
másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a
bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló.
Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és
sugár, minden.

...mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem,
és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a
szíve, mikor hall róla, vagy látja.... azt hiszem, minden elmúlik,
de a szeretet nem múlik el."

( Márai Sándor: Az igazi )

Siratódal

Néma vagyok, mert
hangomra ráborultak a falak,
rázuhantak a csillagoktól megrokkant
koporsó-csendű világok,
mohos romjaik nagyok, porosak.

Miről énekeljek?
Én nem ültettem fekete földbe
egyenes derekú fákat,
én nem rejtettem gyermeteg titkokat
bokrok alá, avar közé,
csak apró kövekből építettem várakat,
hangyák vonultak rajta át álmaim
súlyos fonatát hurcolva,
tövig rágott körmeim alá
piszkos délutánok
vértelen unalma tapadt.

Megfagytak fogaim alatt
a szavak,
jégvirágos ablakok mögött reszketnek
zúzmarába zuhant tévedéseim,
csak csikorgó csendek
csörögnek elő belőlem -
nem tudom, mit akartam,
minek ástam be göröngyök közé
összegyűrt papírra rótt
kicsiny imáim rengetegét.

Talán kevés volt a fény.
Kékebb eget akartam,
zöldebb szemeket,
hogy ereim pókhálóján több élet folyjon át,
hogy hervadásnak indult virágaim
új rügyet teremjenek.

S most itt vagyok -
életem kiábrándult virágok
siratódala,
lépteim úgy konganak, mint
vészt jelző harang rettentő kolompolása,
verseim dudva, gaz.
Tavasszal megébred a világ,
s madárrá válik a szó,
de nélkülem kel szárnyra.

Hatházi Áron

Hófödte hegycsúcsok

Hófödte hegycsúcsok, jeges szélben hajlongó fák,
Az égbolton titokzatos fények, félelmetes,
Kísérteties az Isten háta mögötti, zord világ.
Emberi hang nem hallatszik, csupán a süvítő szél,
Hangjain át felsejlik egy keserű jajszó,
Mely kétségbeesve, meggyötörten segítséget kér.
Régi korok asszonya jajgat, szomorú hangja messze száll,
Csüggedten hívja szeretett urát, kit egy ködös hajnal óta
Hiába keres sírva, zokogva, nem talál….
Évszázad is eltelt már, mióta eltűnt hitvesét keresi,
Fehér fátyol libben a komor, zord fenyvesben,
Nem nyugodhat békességben, míg elvesztett urát nem leli…
Elfáradva lehajol, megpihen egy fa törzsén,
Bágyadt, erőtlen a vacogtató hidegtől, de szívében
a remény él…
S nem hiába a hit, melyet egy fejét simogató,
rég elveszett kéz bizonyít…

Héja

Tudod...

Tudod, arra gondoltam, a szeretet olyan ,mint a világ legszebb rózsaszála, amelyik már azzal örömet ad, hogy világra jött, hogy létezik, de ha ezt a rózsát senki nem látja, benne senki nem gyönyörködik, senkinek nem simogatja meg a lelkét, boldogságkönnyével nem öntözi senki, akkor a léte értelmetlen, hiába szép a rózsaszál, amelyiket senki nem lát, aminek nem örvend senki, az olyan, mintha nem is lenne, az ilyen virág, az ilyen szeretet értelmetlen, a gyökérnek rossz befektetése, milyen furcsa ez a szó a szeretetre, mint valami üzletre, pedig talán tényleg az, az ember szeretetet fektet be, és talán, mert nincs gyakorlata benne, sok kárba vész belőle, nem növekszik, inkább csak fogyatkozik, a virág szépségének a hozadéka, hogy örömöt ad annak, aki csak reá tekint, ettől a szebbnél is szebbé lesz, sokszor szeret az ember, de ha rosszul fektet be, egyszer csak elfogy a gazdagsága, úgy érzi, kiürül a szíve az érzés, amelyik oly sokszor virágzott cserbenhagyja, többé nem tud már szeretni, de néha marad még egy szikrányi, egy szikrányi élet benne, és mint egy szenvedélyes játékos még utoljára azt egyre felteszi, van úgy, hogy mindenét elveszíti, de nagy ritkán az is előfordul, az a kis maradék szeretet százszorosan sokszorozódik, csak, mert észrevette valaki, az oly sokáig láthatatlan virágot.

Álmomban láttalak....

Álmomban láttalak....
Egy virág volt a nap,
s a föld egy pillangó
rajta minden mi számomra jó.
Szárnyain a világ,mint apró foltok,
Jobb szárnyán te vagy
a balon én vagyok.
Mily távol egymástól
és mégis oly közel,
mikor a pillangószél szárnyán megpihen.
Látom akkor tested
mily kecses és lágy
érezni vélem bőröd illatát,
mi szellővel felém száll.
Kívánom az éjjelt mikor a világ megpihen,
hisz pillangónk szárnya olykor egybekel.
Megfoghatom kezed
símogatom hajad,nem választ el tőled semmi,....
így lesz teljes a nap.
Felébredni fájt...ám mégis boldog vagyok,
hisz van egy világ,
ahol virágból van a napunk !

Miért?

Miért torzítja el emlékeink a harag?
Mond, miért kell, hogy fájjon minden hiányzó szavad?
Elveszik, minden mi enyém volt s tiéd
Hiába küzdök már nem érem el a célt.
Önzőséged sötétjébe rohansz,
Közben nem veszed észre, hogy egy barátról lemondasz.
Elmondanám, hogy mit érzek,
Most tudom már, nem érdekel téged.
Álarcod mögé rejtőztél melyen nem látok át
Többé nem láthatom lelked jóságát s fájdalmát...

Nem keres majd senki

A magány púp,
mankó,
fehér pálca,
megszokod, mint azt,
hogy avarpettyes ősz jön
a napsugaras nyárra.
A magány
mohaszagú erdő,
nárciszvirág,
mindent ad
és semmit sem ád.
Fák lombjai közt lapul,
kószál a rímek között,
míg verset írok
egy ódon torony mögött.
Púp, mankó, avar és fehér pálca !
Megszokod a magányt is,
mint télidőt
az üvegházba telepített pálma.
Aztán magány sem lesz,
a Balatont nélküled hinti be
az est Holdezüsttel
s a túlsóparti fények
másnak integetnek apró fény-kezükkel.
Nem keres majd senki,
talán csak a nyár:
járt erre egy kóbor lélek,
vajon merre jár...?

Komlósi Lajos

Elérhetetlenül

Szempilláim alatt érzem,
Ahogy betűid haladnak,
Végig… a végtelen nagy csendben,
Eláradnak bennem… oly nagyon szeretlek…
Hívlak… kereslek, minden pillanatban,
Emlékeid emelkednek fel a Nappal,
Ragyognak az Égen… a tejfehérségben,
Elérhetetlenül…

Mirian

Egyetlen szív

Csillagos éj, hópelyhek ülnek a Remény piroskás arcára. Picit megpihennek, majd mintha ott sem lettek volna, meghalnak forró bőrén. Kopott cipőjéről fújja le a szél a havat. Csak egy pillanatra állt meg, hogy visszanézzen az elhagyott útra. Hallgat figyelmesen, talán hall valami okosat is ezen az estén. Talán a természet többet tud, mint ő.

Csak egyetlen egy szív ver bennünk, mégsem merjük használni. Ugyanolyanok vagyunk, csak különböző nevek alatt.
Az éjjel egy másik formában ott jártam Nálad, amikor könnybeborult szemekkel feküdtél. Suttogtam pár ügyetlen mondatot, melyeket már fakó szememből is kiolvashattad nap, mint nap. A keskeny iskolapadok között amikor összetalálkozik tekintetünk lelkes Ikrekként reszketek ha csak Rád nézek. A testem görcsben van, kezeim verejtékben fürdenek. Ha az utolsó lennél a világon, akkor sem engednélek el. Magabiztos Oroszlán, hűséges és ragaszkodó… ez kell nekem. Még a Nap sem a Földnek, úgy, ahogy te nekem. Nyugodt álmodozásodat figyelve, egész közel hajoltam édes ajkadhoz, csak, hogy érezhessem mély lélegzeted. Egy érintést csaltam még ki az átvert éjszakától. Megmeredve néztél ki az ablakon. Az a dal szólt, amire először sírtam miattad. S most Te is könnyezel. Talán eszedbe jutottam? Én, és mindaz, a szép, ami elmúlt, pedig még folytatódhatott volna. Látom szemed barnaságában… azokat a mondatokat hajtogatod amiket elküldtem neked a csillagokkal. Kiáltom a Holdnak a neved, de a visszhang, visszanyögi édes keserűséggel. Dédelgetem még azt a csókot – mint egy csecsemőt - amivel utoljára megajándékoztuk egymást. Csekély boldogság volt. Gyorsan múló… mit ér ma már… mégis őrzöm. Amint a Föld forog egyet tengelye körül, eszembe jut ajkad érintése. Párnámba véstem, hogy álmomban simogassa arcom. Beleleheltem lélegzeted, lágy sóhajod, hogy amikor egy fáradt nap után testem puhába öltöztetem és kifújom tüdőmből a nap szennyes levegőjét, Veled együtt lélegezzek egész éjen át. Illatoddal befújtam takaróm, hogy úgy érezzem, mintha Te ölelnél gyengéden, mint ahogy akkor tetted. Rövid pillanatok, apró boldogságot karcoltak szívembe, melyeket átírtam nyomaimra és mindenre ami körülvesz. Nem sírtam… már rég. Talán álmomban igen, amikor nem kontrollálom érzéseim… reggelre nedves a párnám.
A Hold rávilágít az útra, hogy még tisztábban lássa. Elindul a Remény, tovább kell vésnie lábnyomait a földbe, de nem felejti el: Szíve még ver odabenn, hisz ez az egyetlen, ami mindannyiunkban dobog… mégsem merjük használni.

Grace

Árnyak

Bántja szememet a szín, a fény. Sérti a fülemet ez a hang, ami belülről szól. Nem akarok mást, csak feketeséget. Csak sötétséget. Nem akarok érezni. Nem akarok szeretni. Nem akarok gyűlölni. Nem akarok látni, hallani. Nem akarok gondolkodni. Nem akarok álmodni. Nem akarok semmit, csak egyedül zuhanni a semmiben.

Nem akarom tudni, hol jársz, merre vagy, kit csókolsz. Nem látlak, nem várlak. Hát öleled őt szorosan. Nem érdekel már.
Mikor beléd szerettem, már akkor sem voltál. Sohasem léteztél. Nem létezel és nem is fogsz. Soha. Soha.
Örült vagyok. Mondták már. Hisz’ nem lehet örökké egy illúziót, egy álomképet kergetni. Nekem mégis megszakadt érted a szívem. De nem fáj. Már nem. Nincs, ami fájjon. Megöltem a lelkem. A saját lelkem. Mindezt magamnak köszönhetem.
De belenyugodtam. Belenyugodtam, hogy ez az élet rendje. Hogy kell legyen valaki, aki nem lehet boldog. Akinek az a sorsa, hogy az életét magányosan, egyedül élje le. És én is ilyen vagyok. Megfulladtam a boldogságotokban.
Talán a fájdalom az egyetlen örök dolog az életben. Ettől érzem igazán, hogy ember vagyok még.
bilberry

Fájdalom

Csak ült némán, szótlanul,
magába roskadva, mozdulatlanul.
Nem mondta el szíve bánatát,
magába fojtotta minden fájdalmát.
Sóhajtott és nem szólt,
a hang kínzóan hatott.
Szenvedett,
s szenvedtem.
Szemére könnyfátyol borult,
remegő keze a térdére hullt.
Bíztatón megszorítottam,
érezze, rám számíthat.
De ő csak ült némán, szótlanul,
s én gyötrődtem leírhatatlanul.

Arról, hogy minden nap tovább kell menned...

S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet. Nem könnyű ez. Gondold csak meg, milyen sokfajta csábítás hívogat útközben, hogy megpihenj, félbeszakítsd utadat, mással törődjél! Szép nő áll az út mentén és bájos mosollyal int feléd. Tested és érzékeid felelnek e hívásra, szeretnél elvegyülni e szép testtel és átadni magad a kéj édes bódulatának. De tudnod kell, hogy a hiú és kéjes pillanatokat a teljes kietlenség és tanácstalanság követi. Mert lelked mást akar, s mikor tested megéteted egy másik test fülledt fűszerével, a lélek éhes és szomjas marad. Pénz, érdemrendek, címek, rangok akadnak utadba: de mit kezdesz mindezzel, ha a figyelem, fáradtság, idő, mely a világi elismerés ára, elvonja lelked legjobb erőit az isteni megismerésétől? Cimborák kurjongatnak az út mentén, s hívnak magukkal, kaján vállalkozásra biztatnak: mit nyerhetsz minden üzleten és szórakozáson, ha a játékasztal vagy a kocsmaasztal mellett vesztegelsz, s közben lelked kínzó sürgetéssel kérdi: "Miért lopod itt az időt? Mindez gyermekes és aljas. Tovább kell menned, hiszen dolgod van." Körülbelül így szól hozzád az élet, minden nap, minden pillanatban - megpihenni hív, kéjelegni, szórakozni, kielégülni a hiúságban és hatalomban. De mikor nem ez a dolgod! Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is.

Mert vándor vagy.

elfelejtettük, hogyan kell várakozni

"Mi elfelejtettük, hogyan kell várakozni; és ez szinte tragédia. Az egyik legértékesebb kincsünk a várakozás képessége; kivárni a megfelelő pillanatot. Az egész természet mindig a megfelelő pillanatra vár. Még a fák is: tudják, mikor van itt a virágzás ideje, és tudják, mikor kell elbúcsúzni a levelektől és csupaszon állni az ég alatt. Ők csupaszságukban is gyönyörűek... amint mély bizalommal várják az új levelek növekedését, az újraszülető lombkoronájukat. Mi azonban elfelejtettük, hogyan kell várni - mi mindent azonnal akarunk. Ez óriási veszteség az emberiség számára...Ha csendben várakozol, észre fogod venni, hogy valami mélyen legbelül ott növekszik benned - a te valódi lényed. Egy nap akkorára nő majd, hogy lángra lobban, és akkor az egész személyiséged elhamvad: új ember lesz belőled. És csak ez az új ember tudja, hogy mi az az ünneplés, csak ez az új ember ismeri az élet örök nektárját."

A lehetőség benne van a reggelekben.

„Világéletemben hittem benne, hogy a nap legcsodálatosabb pillanata, amikor reggel felébredünk. Mindegy, hogy vacakul érezzük-e magunkat vagy jól, egy biztos: aznap még bármi történhet velünk! És az sem számít, ha az esetek többségében semmi különös nem történik. A lehetőség benne van a reggelekben.”
/ Monica Baldwin /

SZERETLEK MÍG ÉLEK !!!!

Szeretlek, örökre mindíg !
Te adtál életet , mikor
Halállal néztem szemet.
Még van egy csepp erőm,
hogy boldogá tehetlek,
itt maradok veled !
Mérhetetlen boldogságot adtál,
szeretni megtanítottál !
Most nem kérheted, felejtselek el,
mert a szív, ha kell....
Örömmel meghal érted !
Te vagy, kire mindíg vágytam,
Reménykedtem új életben,
Érezned kell, hogy Veled vagyok !
Szeretni foglak ... Amíg élek !

MINDÖRÖKRE SZERETLEK !!!!

Sohasem láttalak ennyire, ilyesforma szépnek még

Sohasem láttalak ennyire, ilyesforma szépnek még,
Mint egy festmény, virágot szedő lány a pipacsos réten,
Sohasem vártalak ennyire szomjúhozva, a torkom ég!
Csillapítsd csókoddal, ráéhező, kiszáradt égő szám egész héten.

Nem láttam még a színeket ilyen vakítóan káprázónak,
Retinám fogja szivárvány, az élet minden élénk, s pasztell színét,
Nem hatott a víz még ily tisztának, frissnek, átlátszónak,
És érzem a szerelemnek édeskeserű csodálatos ízét!

Végre már nem fáj a magány, az irtó, a borzalom,
Gyötört arcomról leradíroztad mivoltoddal magány ráncait,
Benned megtaláltam az elveszett álmom, a csodaszép világom,
Boldogan sétálok már, s az úton a rózsa simít, fa rám kacsint.

Ha vétkeztem, vagy útban voltam, büntetést, szidást kaptam,
Sohasem éreztem, nem tudhattam eddig, milyen, ha igazán szeretik szívem,
Csak szavakat, sóhajokat, mint koldus, odavetett alamizsnákat kaptam,
Lelked habkönnyű, hófehér fonatával jöttél, öleltél. És engem!

Megfürdettél, lemostad szíved ékes jóságával rólam bánatnak porát,
S mint éhezőt, megetettél a szerelemnek fehér, puha kenyerével,
Gondozol, mint szőlősgazda legféltettebb aranysárga borát,
Lelked lelkem ölelve, végtelen gyertyaként égjen majd el.

Sohasem akarom csillogó szemedről levenni tekintetem,
Sohasem akarom simításával életet adó kezed elengedni,
Sohasem fogom piciny ajkad csók nélkül hagyni, hisz úgy szeretem!
Minden álmom csupán az, örökké, s csak veled boldogságban élni, vagy halni.

Csak ölelj, csak csókolj

Csak ölelj, csak csókolj,
Nem elég még a jóból!
Kábíts el, mint az óbor!

Vágyunk már égig ér,
Mint tájfunban a tölcsér,
Magába szív minket,
Nem ismerünk már
Se embert, se Istent,
Súlytalan testünk száll
Nincs akadály.
Csak örvény,
Csak érzelem.
Élj velem.
Örökké.

Még ölelj,
Még csókolj!
Míg zörej
Hallik e kútból.
S ha már mindent
A némaság zár magába,
Téged, a nagy kincset,
Az örökkévalóság szarkofágja
Megőriz a túlvilágnak

Lehullt a fátyol, vajúdó szívemben

Lehullt a fátyol, vajúdó szívemben
S mögötte meztelen maradt
Sok összegyűrt, eldobott, megfakult, gondolat
S vacogva, összebújva
Fázósan reszketnek megsebzett perceim
Dohszagú, feslett napokba bújnak
Majd évekké nyúlnak
Mint nyolckarú polip
Mindent átkarolnak
Hogy megfojtsák a tegnapot
Még itt vagyok-
De félek
Mert nyirkos karjukkal engem keresnek
Hogy felfalják a mát
Majd a holnapot
Akkor - tudom, hogy meghalok
Hát szoríts magadhoz

Ghimes-Bazsarózsa...azaz honvágyam van!!!

Már messze úszott mindaz, ami volt.
Bárányfelhőknek égi, szép akolt
nem építek. Ez a föld itt szilárd:
Megálltam rajta, pedig idegen.
Vigyázva álljon, ki gyökértelen:
Nincs visszaút.

Amit otthagytam, rég nem létezik.
Egy villanás, egy kép maradt csak itt
és csak a képzelet mely rátalál,
a város, hegy, domb vissza sose vár,
mert megváltoztam és megváltozott.

Nincs visszaút, hát állni kell szilárdan:
Álmok nélkül, tépett felhők alatt,
gyökértelen egy idegen világban…

Emlékszem ...

Emlékszem ...
Szerelmes szavakat
hallok és látom arcodat.
Gondolatban újra érzem
a forró csókokat.
Kezek érintik kezem,
érzem a bőr bársonyát.
De tudom, csak csúfot űz belőlem
ez a forró délután.

csendesen alszom s látom a múltam...

soha semmi nincs
ami kellene
ami van csak álom
csendesen alszom
s látom a múltam
néz rám távolról
semmiből sem tanultam
szégyenlem,
mi meg sem történt
kívánom,
amitől remegve féltem
vágyom
érintésed borzoló
melegét
sírni szeretnék
de azt sem merek
magányomban
szememre ülnek
a könnyek
halkan súgva
nevedet mondom
bőröd álmomban
perzseli csókom
olyan mint a valóság
pedig csak álom
elveszett és
soha meg nem találom
szomorú magányom
tovább kísért

A remény után

csókjaim rejtik az elégő Napot
karjaimba zárom a fáradt holnapot
lábaim alól elfogynak a hiába évek
ajkaimra száradnak a semmitmondó érvek
hívnálak, de a márvány-sima csend felel
elkezdett, botolva megbicsakló sóhajaimra
látnálak, de a mocsár-puha sötét
fészket rakott meleget álmodó szembogaramba
érintenélek, de a sikos semmi simúl csupán
tétova-félelemmel kereső ujjaim köré
éreznélek, de a magányt szülő üresség
nehéz súllyal nehezedik lüktető szívem fölé
vágyaim égetik el a Menny kapuit
csak álmodtam az angyalok szárnyait
magamra zárul az általam festett görbe
ostoba tánc, de mégis beállok a körbe
fognám a kezed, de a nyirkos évek szétfutnak
és semmi nem marad görcsösen markoló öklömben
nézném a szemed, de tekintetem bentrekedt
nehéz fájdalom falakkal körülvett börtönben
simogatnám a hangod, de az ölelő szavak
elhallgattak és elbújtak a szomorúság mögé
szeretném szerelmedet, de reszkető lelkem
nem hazudja öröknek és megingathatatlannak többé
reményeim ölnek meg minden érkező pillanatot
hitem egyenletes dobbanása egy-egy ütemet kihagyott
csendes vergődéssé vált a szertelen gyönyör
az ostoba vágy napról-napra újra meggyötör

csend sikoly

sikolt a csendbe ölt harmónia
elveszett hang hasítja szét
bóbiskoló falevelek álmainak tavasz-ígéretét
mellém borulnak az esti árnyak
az utca lábam alá fordul
elmaradnak a kövek
a taposott utak
a szavak...
azok az igaznak hazudott mondatok
...elhittem
akartam
hinni mertem
és elnyertem
a méltó szenvedést
kerge lobbanásokban fogyott el reményem
nőtt a kétségbeesés
mosolyok hurkolódtak szívemre
a bűnök ártatlanul-nyílt tekintetek mögé rejtőztek
már soha nem érthetem meg
már soha nem érhetem el
felkavar
meggyötör az igazság
belém fészkelte rút kétségeit
a vélt valóság
hogy tud fájni az ismeretlen
miközben a tudott megöl...
...de legalább könyörületes

Oly jó ez így..

Oly jó ez így...
karodban ringatózva
hallgatom, ahogy mesélsz.
Oly jó ez így,
ahogy átfutnak rajtam
érzelmeid, s hogy nekem élsz,
hogy más ember lettél,
és más lettem én is.
Kicsiny mi-világunk
oly hatalmas és oly szép,
a szavakig nem juthat el
az elmondhatatlan érzés.

Ó, ringass még, simogass,
gondjainkat messze
repítse el a szél,
duruzsolj nekem szép álmokat!
Kezed, szád, szemed beszél,
nincs szükség ígéretekre,
sem bizonyságra...
a szavad, lényed, a tudat,
az érzés tengernyi
bizonyságot ad,
még akkor is, ha holnap
messzire visz tőled a vonat...

Oly jó ez így...
a mindennapokban tőlem távol,
mégis bennem élsz,
hallgatom, ahogy szíved
értem ver, tudom,
hogy nekem álmodsz,
értem remélsz és mint magadért,
értem legalább annyira félsz,
s ha egyedül vagy, a magány
csöndjének akkor is -
némán bár, de - tündérmeséket
csak rólam mesélsz.

Magdileona

YOUR

Szabó Magda: JANUÁR

A tó beállt, a tó türelmes, bólint, ha a tél szól neki, ám a patak nem engedelmes, az fut, ha a fagy kergeti, s mikor fehér inát harapják a jég fogai, felkiált; visszarengik ringó haragját az aranyszemű vadlibák. A hegy alját levágta a köd fodros szélű kése: csak a csúcs beszédes vonala, a vár falai látszanak, a pára tartja tenyerén, a semmin űl a csúcs, a rom, egy felleg kusza szövetén, laza pára-boltozaton. Minden fehér, csakhogy törékeny, kemény fehér ez, nem puha. Karját lóbálja a fenyéren egy állig üveg körtefa. A fia is, egy csepp bokor, színjátszó, szűk üvegzekében, ott cseng, nevetgél, ott guggol, és térdét öleli a szélben.

Szergej Jeszenyin: TÉL ÉNEKEL

Tél énekel, orkán huhog,
mohostövű fenyő suhog,
ág-húrok pengenek,
erdőkre mély álom szakad,
vonulnak ónos ég alatt
tépázott fellegek.

Az udvaron hóförgeteg
terít ezüstös szőnyeget,
fagymarta törzs recseg.
Az ablakon veréb kocog,
éhen morzsáért kuncsorog,
mint árva kisgyerek.

Reszket a sok kisded madár,
ellankadt, úgy megülne már,
s csak társához lapul.
A felhőt orkán kergeti,
húnytszemű ablakom veri
és dörömböl vadul.

Dermedt kis tábor álmodik,
párkányomon fagyoskodik,
szárnyára tél havaz,
de álmában napot derít
s égboltnak kék lepelt feszít
a tündérszép tavasz.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Tudd meg, én Neked fájni akarok!!!!

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.
Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.
Minden hajnal, minden nap alkonyata,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:
mert sohase voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek
Ha máshol lennél, akkor is legyél itt velem!
Csak legyél itt, ennyi elég nekem!
Legyél itt velem! Legyél itt teljesen!"

( B. Radó Lili )

Tudod...

Tudod, az életben vannak örök igazságok, olyasfajták, amelyek olykor fájnak, és mégis konokul bevésődnek mindennapokba, árnyat borítva ezzel érzésekre és gondolatokra. Az irigység, vagy makacsul kitartó rosszindulat, mind létező ellenfél, ha nem volna, talán szót sem alkottunk volna rájuk a magyar nyelvben, és ezek örökkön borotvaéles sérelmekre képesek, és csupán egy ellenszere van az áspis méregnek, ha hiszel abban, aki őszintén szeret. Már mondtam Neked, kóbor jégsziklák elsüllyeszthetnek a viharos tengeren, de körötted száz és száz mentőcsónak várja, kit választasz, hogy "megmentsen", ezek a kishajók egytől egyig oly "testvéreid" és barátaid, akiket tán sosem láttál, de érzed önzetlen védelmüket magad mellett, ha ez erővel tölt fel, és önbizalmadat szűz-fehér vitorlaként dagasztja, már volt értelme...értelme emberi kapcsolatnak, köteléknek, kapocsnak...mi végre volna ember és ember között átjáró, szűkebb vagy erősebb lélek-hegyszoros, mi végre kellene bizalmat megnyernünk és megtartanunk, hogy egy életre bizonyítsuk, van kar, ami felemel és támogat. Tévedés, hogy csak az táplál, ami megérint, és védelmét bőrödön érzed, hiszen a végtelenségig, s a romló világ pusztulásának pereméig, és tovább, melletted lesz, akit szívedben oly melegen kipárnáztál, aki formát ölt gondolataid "keze" által, miként a szobrászművész ujjai között születik meg a várva várt műremek. Olykor nincs szükséged másra, csak mellkasodban dobogó szívedre, emlékeidre, hitedre...mert hinned kell a körülölelő jóságban, a szeretetben lakozó varázsban, mert a méteres hótakaró is felolvad a napsugarak szelíd fényében, s a hóvirág is növekszik az örök fagy alatt, fejét magasra tartva, mégis szégyellősen maga elé lógatva hirdeti, legyőzte a bénító, jeges szorításokat....

Moha

/ Ruth Sanford: Nyitott kézzel szeretni /

„Egy gondoskodó személy egy pillangó küzdelmét figyelte, amint épp a bábból próbált kitörni. Gyengéd kézzel, segítőkészen meglazította a szálacskákat, melyek így egy nyílást formáltak. A pillangó könnyedén kiszabadult, ám csak verdesett a báb körül, képtelen volt elrepülni. Ez a gondoskodó személy nem tudta, hogy csak a születéssel járó küzdelem során erősödnek meg a szárnyak annyira, hogy repülni lehessen velük. Így hát a pillangó a földön töltötte rövidke életét, és soha nem ismerte meg a repülés szabadságát, sosem élt igazán.”

Úgy hívom ezt: nyitott tenyérrel szeretni. Ez a tudás lassan érlelődött meg bennem, a fájdalmak tüzén és a türelem vizein át jutottam el hozzá. Még ma is tanulom: fel kell szabadítanom, akit szeretek, mert ha belekapaszkodom, csüngök rajta és állandóan ellenőrzöm, épp azt veszítem el, amit megtartani szeretnék.

Ha egy szeretett lényt igyekszem megváltoztatni, mert úgy érzem, tudom, hogy milyennek kellene lennie, akkor megfosztom őt egyik legértékesebb jogától: attól, hogy felelősséget vállalhasson saját életéért, választásaiért, életmódjáért. Valahányszor ráerőszakolom valakire az akaratomat vagy uralkodni próbálok felette, megfosztom őt attól, hogy a növekedés, az érés folyamatában kibontakozhasson. Birtoklási vágyammal megrövidítem és korlátozom őt, bármennyire szívből jövők is a szándékaim.

A legkedvesebb óvó szándékú tetteimmel korlátozhatom és megsebezhetem a másik embert, és a túlzott védelem és gondoskodás minden szónál ékesebben ezt üzeni neki: „Képtelen vagy gondoskodni magadról. Nekem kell gondoskodnom rólad, mert az enyém vagy. Én vagyok érted a felelős.”

Amint tanulom, nap mint nap gyakorlom, már képes vagyok ezt mondani annak, akit szeretek:

Szeretlek, értékellek, tisztellek és bízom abban, hogy lesz erőd azzá válni, amivé lehetőséged van – ha nem állok az utadba. Szeretlek annyira, hogy szabaddá tudlak tenni, és egymás mellett mehetünk örömben és szomorúságban.
Meg fogom osztani veled a könnyeket, de nem kérem majd, hogy ne sírj. Ott leszek, ha szükséged lesz rám, átölellek és megvigasztallak, de nem nyúlok a hónod alá, ha már egyedül is boldogulsz. Veled leszek magányodban és gyászodban, de nem veszem azt el tőled. Igyekszem nem csak a szavaidra figyelni, hanem arra is, amit mondani akarsz, ha nem is mindig értek egyet veled.
Lehet, hogy néha dühös leszek rád, de akkor ezt igyekszem őszintén elmondani neked, hogy ne bánjam különbözőségünket és ne idegenedjek el tőled. Nem lehetek mindig melletted, nem ügyelhetek mindig a szavaidra, mert néha magamra kell figyelnem, magammal kell törődnöm. De ilyenkor is annyira őszinte leszek majd veled, amennyire csak képes vagyok.

Tanulom, hogy ezt mondjam, nemcsak szavakkal, hanem azzal is, ahogyan másokhoz és magamhoz viszonyulok – azokhoz, akiket szeretek, akik fontosak nekem. Ezt hívom hát nyitott tenyérrel való szeretésnek.
Időnként még ma is nehezemre esik, hogy ne nyúljak a bábhoz, de már sokkal kevésbé, mint régen.

/ Osho: Bármit választhatsz /

„Amikor gyermek voltál, kompromisszumot kötöttél; eladtad a lelkedet. Semmiért. Amit cserébe kaptál érte... az csak hulladék. Vacakokért cserébe odaadtad a lelkedet. Beleegyeztél, hogy önmagad helyett valaki más legyél; ez az, ahol rossz vágányra futottál. Anyád azt akarta, hogy valaki légy, apád azt akarta, hogy valaki légy, a társadalom azt akarta, hogy valaki légy... és te beleegyeztél. És lassanként úgy döntöttél, hogy többé nem leszel önmagad. És azóta mindig valaki másnak mutatod magad.
Nem tudsz megérni, felnőni, mert „az a valaki más" nem tud felnőni. Az nem egy valódi arc. Álarcot viselsz, és az álarcod sosem nő fel; az élettelen. Az igazi arcod megérhetne, felnőhetne, de az álarc soha. Az álarcod fölött eljár az idő, egyre öregebb lesz, tönkremegy, de te mögötte ugyanolyan éretlen maradsz, mint voltál. Csak akkor fejlődhetsz, ha elfogadod önmagad - ha elhatározod, hogy csak önmagad leszel, senki más.
A rózsabokor beleegyezett, hogy elefánt legyen belőle; az elefánt beleegyezett, hogy rózsabokor legyen belőle. A sasnak álmatlan éjszakái vannak és pszichológushoz jár, mert nem érti miért nem ugat elég jól, mint házőrző kutya; a kutya szanatóriumban van, mert nem tud úgy repülni, mint a sas. Ez történt az emberiséggel. A legnagyobb sorscsapás az, ha beleegyezel, hogy valaki más légy; így sosem nősz fel.
Sosem leszel érett, ha valaki más életét éled. Csak önmagadként lehetsz érett, csak úgy nőhetsz fel. Felejtsd el, hogy milyennek kellene lenned, felejtsd el mások elvárásait. Mit számít, hogy mit mondanak? Hát kik ők? Te azért vagy itt, hogy önmagad légy, nem pedig azért, hogy mások elvárásainak megfelelj; jóllehet mindenki ezzel próbálkozik. Lehet, hogy az apa már rég halott, de te még mindig az egykor tett ígéretedet próbálod teljesíteni apád felé. És ő is próbálta megtartani az ígéretét az ő apja felé, és így tovább... és ez a marhaság így megy már a kezdetek óta.
Próbáld ezt megérteni és szedd össze a bátorságod - vedd saját kezedbe az életedet. Meglátod, az energia hirtelen elindul benned felfelé. Amint elhatározod, hogy „mostantól önmagam leszek, és ebből nem engedek, bármibe kerüljön is...", meglátod, azonnal egy nagy változáson mész keresztül. Tele leszel energiával; csak úgy lüktet majd benned az életenergia.
Ha ez nem történik meg, akkor félni fogsz az öregkortól, mert előbb-utóbb rájössz, hogy csak elpocsékoltad az idődet, ahelyett, hogy éltél volna... és már jön az öregkor, amikor már nem tudsz élni. Nem tudod elkerülni a szembesülést a ténnyel, hogy már vár rád a halál, s te napról-napra közeledsz feléje, és még mindig nem éltél. A gyötrelem elkerülhetetlen."

Időnként meghal bennünk valaki...

„Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá - segíteni kell neki. Hogy miért? Mert csak a testnek van ideje - a léleknek nincs.”
/ Müller Péter /

Link:

Link: