Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. január 9., péntek

Tudod




Tudod, arra gondoltam, hogy az ember vágyik a szeretetre, keményen meg is dolgozik érte ugyanúgy, mint a gazdagságért, jó, hát nem pont úgy, kicsit másképp, de tény, hogy mindent megtesz azért, hogy szeressék, dolgozik érte, és várja a munka bérét, és hát igen, valóban annyit tesz, hogy már a sok munkáért is jár a szeretet, de a munka, az munka akkor is, ha nem pénzért, hanem a szeretet megszerzéséért dolgozik valaki, amiért megdolgozik, az jár neki, hol pénzért, hol pedig a szeretetért dolgozik, de ami jár, az soha sem akkora öröm, mint mikor valamit az ember önmagáért kap, minden erőfeszítés nélkül, csak a saját lényéért, mert szeretetreméltó valakinek, ha „csak” egyvalakinek is, az igazi kincs, fizetségként már nem olyan öröm a szeretet, mert az jár, hisz annyit tett érte, hogy az már emberfeletti szinte, szeretetgazdagságra vágyik az ember, annyira, hogy mikor eljön a fizetés napja, már nem is tud úgy örülni, vágyik a szeretetre, és mert nagyon vágyik rá, sokat dolgozik érte, s csalódik ha kisebb a bére széttárja kezeit, hát csak ennyi? pedig mennyit áldoztam a szeretet oltárán, nem fukarkodtam se pénzzel, se idővel, se a jó szóval, a láng mégsem csap az égig, vágyik az ember a szeretetre, hogy ereje fölött teljesítsen, önmagát is feladja, a virág mindig csak magát adja, eszébe se jut vágyakozni, hogy végre megszeresse valaki, virágzik, ha itt a virágzás ideje, de ha egyszer megérzi a szeretetet, az addig előtte is rejtett tartalékát előveszi, örömében soha nem látott gyönyört szór a világ lábai elé, nem mondja azt, hogy szépségemért csak ennyi a fizetség?

.kaktusz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése