Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. január 31., szombat

Tudod…


Tudod… azt mondják,
nem születik két egyforma ember,
mint ahogyan nincs a világon
két egyforma kavics se,
amikor egy gyermek megszületik,
ő már egy kész egyéniség,
mindenki mástól különböző,
független egyéniség,
de mikor világra jön egy új élet,
egy új,
mindenki mástól különböző
egyéniség,
megkezdődik a harc,
embert kell faragni belőle,
valódi emberből faragott embert,
igaz Istenből faragott képet,
magas célokat tűznek elé,
a legmagasabbra hogy jusson,
mert az fontos,
nagyon fontos, bíztatják,
anélkül nem ember az ember,
kell, hogy más legyél,
hogy különbözz a többitől,
elindítják egy úton felfelé,
és észre sem veszik,
hogy lefelé halad,
megszűnik különbözni,
olyan lesz, mint a többi,
akit szintén
azon a versenypályán indítottak,
a kilátástalan küzdelemben,
hogy ki jut feljebb,
eltűnik a különlegesség,
az egyéniség,
marad a csalódott,
önmagában
és a világban csalódott
faragott ember,
akinek mást ígértek,
és aki mást kapott,
a kitűzött cél elérhetetlen,
sokszor értelmetlen,
de olyan is van,
hogy a sor végén állót kifelejtik,
vagy csak nem sok jót néznek belőle ki,
őt nem érdemes a pályára ráállítani,
ő megmaradhat annak,
akinek született,
nem csalódik, se magában,
se a világban,
neki nem voltak elvárásai,
ő csak van, ha néha megszólal,
a többiek rászólnak,
te rosszul tudod,
te a létra alsó fokáig se jutottál,
nem érti, de elhiszi,
akkor jössz Te,
aki rácsodálkozol,
jé, egy csudabogár,
mennyire más,
nem olyan, mint a többiek,
akkor ő elkezd Neked
bohócmutatványokat mutogatni,
amit addig nem mutatott senkinek,
magának sem, nem is tudott róluk,
és borzasztóan élvezi
az elismerő pillantásodat,
semmi nem lesz olyan fontos számára,
mint a Te szemed mosolya,
a Te szereteted,
csak arra kéri Istent,
(a valódit, nem a faragottat)
hogy a Te örömödre
megmaradhasson önmagának.

.kaktusz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése