Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. március 27., péntek

Tudod, arra gondoltam,



Tudod, arra gondoltam,
hogy mi mindent erőltetünk,
pedig ami természetes,
azt akarni se kell,
nem kell erőltetni,
nem kell érte megdolgozni,
ami természetes az olyan,
mint a folyó,
folyik az magától,
úgy vagyunk mindennel,
mint a gyerek születésével,
vagy akarjuk nagyon,
vagy nagyon nem akarjuk,
ettől aztán begörcsölünk,
begörcsölünk a születéstől,
a haláltól is begörcsölünk,
pedig lehet,
nem kéne mást tennünk,
mint elengedni magunk
együtt menni az árral,
mindkettő természetes,
talán ha nem görcsölnénk,
az életbe is, a halálba is
könnyedén belecsusszannánk,
de mi mindenért megdolgozunk,
azért is, ami magától is eljönne,
még a szeretetért is,
pedig a szeretet, mint a madár,
egyszer csak, huss berepül,
de erőltetni nem lehet,
s ha mégis,
ha nagy szenvedés közt megszületik,
akkor nem tudunk vele mit kezdeni,
saját képünkre akarjuk formálni,
a tökéletesen akarunk javítani,
a görcsöléssel mindent elrontunk,
mi még a gondolatért is megdolgozunk,
ettől lesz erőltetett a gondolkodásunk,
pedig talán ő is olyan, mint a pillangó,
egyik pillanatban még nem volt sehol,
a másikban már szemet-lelket gyönyörködtet


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése