Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. október 29., csütörtök

Este



Ülök a villamoson, mely
átsuhan velem az alvóvároson
utak, terek vonulnak el sorban,
üres – kihalt mind,
csak a szél jár, mint zizzenő fuvallat
mely megmozdít néha
egy lehullott gallyat.

Borzongás fut végig a kihalt utakon,
s a hűvös éjbe alig láthatón,
fehér pamacsként lehelik ki lelküket
a sötéten ásító csatornaszemek.

Megriadt árnyak raja kószál,
fényfürtökben fürdik a sok bogár,
puha léptű gyilkos sárga szeme villan,
a durva zajra lomhán elillan.

Utcai lámpák villannak sorra fel,
fény és árnyék játéka lep meg,
Váltakozva, mint létemben
öröm és fájdalom örök szövetségben.

Kattog sínen a kerék
mint órában a percek,
a sötétbe búvó világ
álmosan reszket.

A monoton zajban rádöbbenek,
mint kiszáradt folyómederbe vésett évezredes üzenet,
bukik fel génjeimbe kódoltan
az érzés, hogy megkeresselek.

Még nem találtam Rád!
Még nem voltam Veled!
Csak tudom, vársz rám,
csak még nem láttál meg.

Sorsomba égetve várt rám,
hogy elvigyem Neked
a titokban rámosztott üzenetet:
Nem vagy egyedül,
itt vagyok Neked!

Kováts Péter

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése