Mint héjj az almát, borít a magány,
körülkerített és szólt: „Ennyi vagy!”
Hordom az élet bőrét, burkomat,
s látom, mindenki páncélt hord magán.
A mindenségből furcsa kivonat:
millió véletlenből összegyűltem,
de a születéssel elkülönűltem
s most magány vagyok s uj magányra mag.
Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.
Ugy vénülök, mintha kis életemben
át kéne élnem az egész világot.
Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:
várom, hogy a halál kezébe vesz
s lehámozza rólam az életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése