Egy idegen tekintet könyvéből olvasok oly tiszta meséket, hallgatok kristályként csengő dallamokat a tavasz hangversenytermében, pedig csak elment mellettem… Ráncaiban életút porával telt kedves emlékek kifürkészhetetlen mélységének gyöngykoszorúja…Csodálatos, amikor a csend madártorokból szólítja meg a hétköznapok kicsiny dugójával betömött fülünket, s halljuk végre a csengőn ringó lágy dallamok tökéletes rendszerét…Mély levegő a napsütötte lét párájából, s maga a boldogság, ahogy tüdőnket telíti a délutáni város illatos levegője. Kiskanálnyi életaroma, s túlcsordulóan bódít a suhanó árnyak tavaszhangú szava.
…és még egy szippantás a csodából, melyet életnek kereszteltünk… Áramoljon csak szét vérünkben a pillanat…
A tartani valahová mozgatórugójának szükségszerű dinamikája, amikor bele merünk halni kicsit idegen mosolyokba, ismeretlenül kongó léptekbe, sosem látott színű, és szabású kabátok suhanásába. Mintha ittam volna a láthatatlanság titkos összetételű esszenciájából.
S megannyi lélek, megannyi életút, megannyi kereszteződés. Micsoda csodálatos térkép rajzolódik lelki szemeim elé… Felerősödik a szél, karomon végigfuttatja apró, bár hűvös, de mégis jó szándékú hírnökeit, s a lassan ébredező szőrszálakba feledkezve bámulok libabőrbe öltözve, s testem is lassan a tavaszba olvasztja magát, mint a csonkig égett gyertya a komód tetejének simára csiszolt fájába. Arcomhoz kapok, valami mintha megérintett volna, s képzeletem valós játékosa egy kis ismeretlen hártyás szárnyú, mely most holtan fekszik mellkasomra hullva. Megöltem őt. Pedig csak megérintettem. S fekete anyagom lassan megrendezi az ő megismételhetetlen gyászszertartását. Temetésére sereglett madarak sosem hallott zsoltárokkal adják meg a végtisztességet, mikor a szél gyászhuszárai képzeletbeli ló háton közelítenek, s pehely testét beleszórják a százszorszépek százszorszép koporsójába, ahol átadhatja magát az enyészetnek.
Közben a templomból távoli harang egyenletes kongása szól, s egy hangya lekéste a temetést, talán későn szabta át gyászruháját a természet varrómestere, és ezért futkos vad összevisszaságban föl- alá a combomon. Micsoda tökéletes szertartás, melynek emberi beavatottja én voltam, egyedül én…
Lassú füstfelhőbe burkolózom, s elindulok a normák útján visszafelé, szemeim fókuszát lassan átállítom, s egy villanásnyi pillanat alatt válok én is haza siető emberré.
Lassan az én kabátom is susogni kezd, lábaim versenyt lépnek egymással, s látszólag belesétálok a hétköznapi normák fojtó rendszerébe, ahol senki sem ért…
Rymmell
BELAFONTE - TRY TO REMEMBER
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése