Fáj, hogy el kell válnom Tőled! Ne kérdezz, semmit csak menj tovább! Ne keresd okát, hisz én sem tudom, csak menj tovább és ne gondolj rám.
Most rám tört valami kegyetlen érzés mely tőled, lehet, örökre elszakít, Fáj, hogy el kell válnom Tőled! Fáj, hogy látom keserű könnyeid.
Gyönyörű szerelmünk örökké él! Hidd, el a sírig szeretlek én! Álmaimban is csak veled álmodom így Ne kérdezz semmit csak menj tovább!
Most e verssel én mondok búcsút de holnap, tudom Te küldesz el! Ne keresd okát, hisz én sem tudom, valahogy megfagyott köztünk a vágy.
Lehet, megbánom, hogy elküldlek Téged, lehet keserű lesz majd nélküled, most úgy érzem mégis a napfénybe lépek. csak menj! Tovább! És ne gondolj rám.
Fáj! - hogy el kell válnom Tőled. Ne kérdezz semmit! Csak menj tovább. Ne keresd okát! hisz én sem tudom, csak menj tovább! - és ne gondolj rám!
Kováts Péter
Amikor lemondunk az álmainkról és megtaláljuk a békét, van egy rövid, nyugodt időszak. De a halott álmok elkezdik gyötörni a bensőnket, és tönkreteszik a környezetünket is. Elkezdünk kegyetlenkedni a körülöttünk élőkkel, és végül ezt a kegyetlenséget önmagunk ellen fordítjuk. Megjelennek a betegségek és a pszichózis. Amit el akartunk kerülni a harcban - csalódást és vereséget -, az lesz a gyávaságunk kegyetlen hagyatéka. És ezért egy szép napon halott és elfojtott álmaink elnehezítik a levegőt, hogy alig tudunk lélegezni, és elkezdjük kívánni a halált, a halált, amely megszabadít bizonyosságainktól, és azoktól a rettenetes békés vasárnap délutánoktól.
Paulo Coelho
Szomorkodnak felhőim a sötétben, elfelejtik, hogy a napfényt maguk rejtették el.
Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még, hogy mért kíván szeretni… Kezdetben volt a hang, és nem tudta még, hogy mért kíván szeretni… Kezdetben volt a köd, és nem tudta még, hogy mért kíván szeretni… Kezdetben a vágy csak önmagára várt még… lassan, tompán, mélyéből remegve. Kezdetben nem voltál Te sem, csak a vágy volt, a csontváz nélküli, reszkető, lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat világ-tűz, vízözön, ismeretlen és titkos robbanások, május-szagú álmok, test-nélküli vallomások… Én nem kutattalak, mint csillagász az égen egy új csillagot. Matematikával, képlettel, logikával számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz, csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől, társak között, még láthatatlanul.
Mert kezdetben nem voltál Te sem, csak a vágy volt…
És mégis éreztelek, és mégis tudtalak, robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak, de még csak reszketés, sejtelem voltál te is, voltam én is szívedben, mégis tudtalak, tündöklött bennem az eleve-bizonyosság, hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen, mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés, mert ehhez az értelem kevés, és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás mint az órával mérhető idő, s az órával mérhető elektromosság. És mégis tudtalak, fölfogtalak és vártalak, tudtalak léttelenül, mert kezdetben közös volt minden elem, mert kezdetben én is a csönd virága voltam, mert kezdetben Te is a csönd virága voltál, kezdetben csak a vágy volt, ahonnan fölszabadultál…
ülünk egymással szemben keresünk valamit a lélek-tükörben csak egy pillanatra hunyjuk be szemünk és gondolatban máris vétkezünk... sápadtan érkezik a vágy látom tétova némaságodon még menekülnél bőröd alatt feszülnek az idegek ugrani kész minden izom most! csak menekülni el... most! menekülni kell... talán felugrassz és többé nem látlak ...az nem lehet nem engedlek el tekintetedbe kapaszkodom foglyul ejtettem a sürgetés erős harc dúl benned maradni és mindent odaadni vagy menni és mindent oda hagyni
vörösen érkezik a vágy látom zavart némaságod már csak vibrálsz csak vársz az érintésre a pillanatra ami átszakítja a látszat falait ami még segít hogy leküzd a feltörő szenvedélyt ami úgy tesz mintha adna még esélyt hogy menekülhess hogy elszaladj de már nincs erő tested már csak az odaadás parancsát érti már csak a tekintet simogatását érzi csak az érintés varázsát várja csak az ölelkezés mámorát kívánja...
ismét nyitva a két szempár ismét mosolyog két szem rám csendes derű és néma szomorúság a szemekben ...legalább egy pillanatra szerettem
Ülök a villamoson, mely átsuhan velem az alvóvároson utak, terek vonulnak el sorban, üres – kihalt mind, csak a szél jár, mint zizzenő fuvallat mely megmozdít néha egy lehullott gallyat.
Borzongás fut végig a kihalt utakon, s a hűvös éjbe alig láthatón, fehér pamacsként lehelik ki lelküket a sötéten ásító csatornaszemek.
Megriadt árnyak raja kószál, fényfürtökben fürdik a sok bogár, puha léptű gyilkos sárga szeme villan, a durva zajra lomhán elillan.
Utcai lámpák villannak sorra fel, fény és árnyék játéka lep meg, Váltakozva, mint létemben öröm és fájdalom örök szövetségben.
Kattog sínen a kerék mint órában a percek, a sötétbe búvó világ álmosan reszket.
A monoton zajban rádöbbenek, mint kiszáradt folyómederbe vésett évezredes üzenet, bukik fel génjeimbe kódoltan az érzés, hogy megkeresselek.
Még nem találtam Rád! Még nem voltam Veled! Csak tudom, vársz rám, csak még nem láttál meg.
Sorsomba égetve várt rám, hogy elvigyem Neked a titokban rámosztott üzenetet: Nem vagy egyedül, itt vagyok Neked!
˝Úgy érjen téged a szerelem, mint a kinyilatkoztatás˝, szent indulatával, villámcsapásával, mely földre terít minden múltbéli leselkedő árnyat. Földmozgást és csendet hoz magával. A tenger büszke morajlását hozza magával, s a Kert nyílásán lángpallossal őrt álló angyal döbbent arcmását. S e hirtelen támad világlármát, e istenítéletet, mostani életének pokrócmagányával takarja be. Szerelmes az öröklétrögökben találja meg azt az arcot, aki arra született, hogy lángra lobbantsa szívét. Aki szerelemes az tanul meg jól és helyesen imádkozni! S míg imádkozik, addig az Úr bőkezűen munkálkodik. Olyan válik a szerelmes lelke, mint egy oltár, hétágú gyertyatartó, lámpások olaja, szív és vesét elválasztó vonal. A szerelmes szíve tele van isteni álmok álmaival. Mindenért hálát ad. Mindent remél. Mindent hisz. Tele van ősbizalommal. A szerelem nem egyéb, mint az Isten egyik legtitokzatosabb titkának megélése. Mert akiknek a szívük tiszta, azoknak megadatik a kinyilatkoztatás. A telt csűrök békéje. S ilyenkor feltárul az üvegtengeren egy égre nyíló ablak. Ezen meggy be a szerelmes, hogy kinyilvánítsa ki született meg benne. És ő nem kételkedik szerelme szépségébe. Tudja: a szépség annak a gyümölcse, amit az élet tanításából nyertünk és megértettünk. Mert a legfontosabb dolog a szerelemben: a tisztaság és hűség. A szerelmes a szív áttetsző ablakán lép be, s ezután az asszony, aki hallja szárnyaló énekét, örökre e dallal az ajkán, úgy lángol, mint a szentély éjszakai öröktűze. Az asszony hallgatja, míg aranyozott libánusfa ágyában szendereg, átváltozik szerelme énekévé. Ezután felserken és elindul és egy testté lesz szerelmesével. Ó, a Létben időzni nem antik rege csupán! Hit által megragadják a pillanatot, ami adatik nekik, máshonnan. És a két test összeforrt ütemes ritmusa egyetlen történelem előtti, édenkerti örömöleléssé válik, mely mély és igaz - mert látta Isten, hogy igen jó. És ők énekelnek és dalolnak és ujjonganak a fény háromszögében. A férfi szerelmes lelkével simogatja a szeretett nő lelkét. És a nő befogadja, és szelíden visszasimogatja párját az ő szerelmes liliomlelkével. Mindenestül befogadja, elhalmozza és dédelgeti egész asszonyi lényével a férfit. Ekkor egy égi ablakon át bebocsátást nyernek a láthatatlanba,s ők összeölelkezve mennek, míg odafent a mennyben a szerelmes férfi és a szeretett asszony eggyé forrt csendje együtt kelti éltre az édeni emberpár első ölelés utáni csendjét, s még bűntől mentes szerelmét.
Meghajlítasz, még tartasz, csenddé rajzolod bennem az utolsó előtti perceket. Még bírom, súgom, vállad gödrébe maszatolom a lezuhanó könnyeket. Menedéket keresek nálad-benned, mint ázott, éhes madár, kinek lelkét síró szél fújja át, tenyeredbe teszem fáradt szívem.
Vidd, mondanám, de még akarom, ezeket az öleléseket, mert kell a fény, a levegő. Érints meg, szelídíts, tanulj meg, hajolj rám, engedj lélegezni veled, szabadon. De ne akard szavam hallani, ma néma sikolyban átkozott csend szúrta át szívem. Nézd, már csak a gyűrött imákat morzsolgatja két kezem, s hiába mondanám, dacos akaratom gúzsba köti hangom.
Beléd némulok lassan, és homlokod mögül figyelem, ahogy az alkony lángjában olvadnak a fák, karcos ágaikról hullnak a nyarat idéző, hervadó illatok. Megáll az idő. Kifeszül a tér. A sápadt fények elmosódnak, és Isten nevét veszem hiába számra, a fohászok füstként az ég felé szállnak, s keverednek össze a fáradt színek, eltűnik a szép, hallgat a szó, kék a semmivel fonódik össze, fehér a feketére borulva lesz végtelen, mély, ismeretlen.
Most csak szeretlek, így ahogy vagyok, ahogy én tudok, itt a szívem közepében, álmaink közé feküdt csenddel, beköltözött hittel, reménnyel, és ezekkel a konok akarásokkal. Menetelek a viharral szemben, jövök eléd, érkezem utánad, búvok ködös hajnalok kabátjába, helyet kutatok a kacattá dúlt világban. Apállyal fekszem, dagállyal kelek, s karodba menekülök, ha összeomlanak a körém hordott hegyek.
Hamispróféta volt ez a nyár, zajongón csapódott a földre, álmainkat bontogatta szét, majd festetlen oldódott fel az őszben, s tűnt csupasszá avarszínekben, rőt alkonyok szárnyai alatt.
Ködfelhőkön varjak tánca riasztó érzés őszben nézve, a világ sajduló fekete árvasága. Lassan elfogy körülöttem minden, szétcsúszik a jelen a múlttal, elnyúló árnyékunk a falra tapad, egybefolyik az est a nappallal. Testem könnyű, lelkem teher, feloldódok benned, csak még egy kis levegőt adj nekem.
Engedj közelebb magadhoz, hadd kapaszkodjak világodba vissza, fáradt vagyok, szememre nehezedik a hajnal közeledése. Távolodnak a falak. Csak te maradsz, és én. Szemedben a most örökkévalóság, a jövő kifeszített tükörkép.
Köréd fekszem. Te kifújod a levegőt, én belélegzem, ha én fújom ki, te lélegzed be, ha nem veszel levegőt, megfulladok…
…és úgy roppanok szívedben össze, mint űzött nyári fények, Isten összecsukódó tenyerében.
Úgy hisszük magunk vagyunk sorsunk kovácsai, hogy végzetünket befolyásolhatjuk. De valóban tőlünk függ, hogy mikor szárnyalunk, mikor zuhanunk? Vagy egy felsőbb hatalom irányít bennünket? Az evolúció vezet kézenfogva? A tudomány mutatja az irányt? Vagy Isten az, aki közbe avatkozik, és megóv? Hiába kérkedik, az ember szomorú kiváltsága, hogy nem képes megszabni életének útját. Annyit tehet, hogy megáll, amikor a végzet szólítja, remélve, hogy lesz elég bátorsága válaszolni.
Csak csendesen légy most szíved jajszavát lélekvermedbe rejtsd üzen az erdő, s néked a hulló levélerezet vöröslő tintájával mondókába kezd.
Múlt lidércfényei földbe vájják ragaszkodó karmukat s visszakúszva szemed sarkán könnycsepp-ágyban alszanak.
Csak világosodj koppanó sötét mélység, láttasd mindennek igaz képét, az elmenő naputók izzó gomolyán át mondd, Te minek látod, ki vállára vette megfáradt életének vándorbotját?
A csikorgó elmúlás, csak talmi látszat s éjjelente, mikor párnád sarkán megül a bánat mondd, Te minek látod az elmenőt, s miért nem vágyod ismerni a hátramaradó örökséget, s a homokba rajzolt, elfolyó jövőt?
Félmondatba taszítanak kongó szavak ajkad bilincse őrzi némán fájdalmadat, s boros kupádat kezedbe véve mondd látod-e, hogy csupán vizet emelsz s színének gyötrő szíved sebe ad színezetet?
S lásd elhullnak szemed zöld harmatcseppjei, már lábad nyomába harap a rozsdaszín ősz de Te örök vigyázója maradsz a benned született fénynek, s óvod emlékét, mint határt a megfáradt csősz.
Hogy elérjelek szerelem-öleléseidben, hidakat feszít közénk az estvilág. Csend-osonva örvényedhez szelídülök, nem törődve pironkodó isteneinkkel egymásba bújunk szemérmetlen pőreséggel.
Szemed fényében tükröződik testem, súlytalanná vetkezem álmaim a ruhákat szaggató ölelés levegőért kiált, zihál bennünk a domborodó sóvárgás. Virrasztó önmagam hozzád szoktatom. Szétdobált vágyaink tompán a padlóra zuhannak, a szavak nélküli pillanatok ajkunkon csókká zsibbadnak.
Olvaszd testemre ujjaid táncával a szikraként ölelt alkonyaink lángját, gyere, sikolts velem, ebben a szívdobbantó álomvilágban, hol az idő lassan elapad, s mezítelenre tépi körülöttünk a falakat.
Kapaszkodj kúszva leheletembe, bújj ölembe ringva, légy csendesen kedvembe, hagyd, hogy kigombolt lelkedbe hímezzem feloldozatlan titkaim, s átlépve e csupasszá törött csendfalakon, pilláid alá álmodom a holnapok gyermekeit.
igazából elképzelni sem mered és igazából egyetlen vékony vonalka a valóság és igazából csak közel kéne jönnöd hogy végleg holnap legyen és azt hiszem te mindig túl értelmesen kerested a válaszokat meg a sötétben tapogatózás miértjeit nélkülem és majd ha egyszer kiegyenesedsz és kisimítod az öregedés apró ráncait és megint úgy tudsz majd körbe nézni mint egy boldog gyerek akkor majd én is elhiszem hogy végérvényesen túlléptünk egymáson.
Az éj sohase teljes, Higgyétek el, ha mondom, Mindig marad A bánat mélyén is egy nyitott ablak, Egy ablak, mely világos, Mindig marad egy álom, ami virraszt, Vágy betölteni, csillapítni éhség, Egy jó, egy tiszta szív, Egy kitárt kéz, egy nyílt baráti kéz, És figyelmes szemek, S egy élet, amit meg kell osztani.
Mikor a varázsmesék éjszakáján feléd száll egy sóhaj És szíved dobbanásában hallod hangom dallamát, Akkor lépj oda az ablakhoz s nézd a kacérkodó holdat, Amely pipacsvörös pirkadatból fon egy tűzrózsát. Szívesen lennék abban a percben egy arra járó csillag, Hogy fénysugárral ragyogjam be könnyező szemed, Mert tudom, hogy a távolból is az én arcomat látod S gondolatban velem szárnyalsz a lágy szirtek felett. Gyűrött párnád ráncos csücskét fogd majd szorosabbra, Hogyha érzed léthiányom, mely léleksebként lüktet, S mikor vágyillatom gyöngycseppjei szétgurulnak rajta, Te hagyd nyitva boltíves kapuját a szálló képzeletnek. Szétszórt álmokban is őrizd meg a legszebb emlékeket Vigyázd azt az érzést, mely még olyan szépnek látszik, Óvd meg azt a külső burkot, melyen nem hatol át semmi, Míg magas röptű szenvedélyünk ölelésre vágyik.
Mintha fényt kérne ajkad gyönyörű csendben: megbabonázol, örök tavaszba temetsz, s szemed azúrkék fényét iszom, mint ki örökkön szomjas, lágy lepel tested testemen: könnyű éteri balzsam, vihánc kedv, szeszély és fény, valami merülő dallam szívemen, a beszűrődő fény virágot simogat, mint ráncos tenyerem: ragadd el lelkem hullámokon át, s ne add vissza, ha kérem, csak ha örök fényben fullad el hajónk zajtalan, csendesen...
Érzelgőssé nyúltak a napok mostanság valami félbehagyott csók marja a szám ízetlenné köpve a perceket serceg a tűz a papírban raboskodó dohány végén keserű füstöt lehelve eszméletlenné szelídült lelkem bőrére. Öledben felejtett kezed nyugodva pihent. Nem kellett visszacsókolnod ajándékba kapott perceink. Talán még élvezted is. Hiába tagadod, láttam szemedben azt a furcsa fényt. Kényszerű képzetek mutogatnak jeleket, kék és piros jeladás. Halványult szégyenlős mosoly a megláthatnak érzés, a hátadon végigcsúszott ujjból eredő borzongás… milyen édes még most is, hunyt szemek mögött a kéj gyengéden ébred. Lehetnénk újra régi szeretők. Jók voltunk együtt. Kínos pillanatok között volt hirtelen váltás, élet és képzelet társítás az egyenlőtlenségek kiaknázatlanul maradtak más feladatba kezdtünk - külön. De esténként furcsa fohász végén Isten után neveddel fúrtam párnába könnyes álmom. Zsibbadt hétköznapok. De tegnap… tegnap ringó mellemen felejtetted pillantásod szád szegletébe valami édes ült, talán csak összefutott nyál, rekedten indult szó csikart utat magának egyszeri szép szó. Melegített. Azóta árkot járt lábam ahogy letapostam a perceket a délelőttből, folyton a mi lett volna ha kezdetű mondatnak keresek méltó véget, könnyű halált. Vallatnak az elképzelt lehetséges valók, kell egy kis vér a hatásos befejezéshez. Tudod, szeretlek még. Szerelmes vagyok minden ráncba arcodon, halántékodról induló verejtékcsepp - irigye vagyok simítanám bőröd bármi áron! Kezemmel takart szemem, mint vetítővászon csal elő memóriába mentett képeket. Orrodról feltolt szemüveg, megszokott szertartás ahogy lobban a tűz, a hosszan izzított parázs a dohány lassan tekergő füstje karikába rendezett elmosódó képekké mossák arcéled és én rezzenéstelenül szívok magamba minden mozdulatot. A csukott szemű magányos perceknek szürke vázlatot.
Have you remember what you have promised? That we will share life together…’ No ifs..no buts…just we are… Then suddenly …you are.. No where to be found…
I am here looking.. Wondering where you are.. Are you still truthful to what you have promised? Will it be just like a dust in the wind… Or a sea without a shore..
I still don’t know… I am now without you.. Trying to forget what you have done Smiling to the world Going on as life can be No bitterness on my heart Even my mind ‘Coz you are just a dream.. A dream that never was.. Never come true…
Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod, Sötétben az égő gyertyafény, Holnap is én legyek a láthatárod, Szívedben vigasz, ha nincs remény… Legyek a napfény a felhőtlen égen, Az éjszakában a csillagod, Találjam meg a lelked a szélben, Ha időnként bárhol elhagyod… Legyek az ölelés, perzselő vágyad, Nekem szánj minden csókodat, Legyek a hullám a tenger ha árad, Könny, ha már mindenki megtagad… Szíved örökre enyémbe zárom, Nem leszek sohasem délibáb, Árnyékod vagyok, a te utad járom, S kimúlok, ha fény nincs tovább..
Ellenségként merednek rám a percek erjed az est, az idő meg sem moccan szívem dobogása zavarja föl a csendet emléked zokogva omol a karomba. Szétforgácsolt gondolatok szelíd árnyai indulnak útnak Téged keresve nem találnak sehol, így árva vágyaim sárba sújtva zuhannak, elkeseredetten. Mi mindent megadnék, ha ma még tegnap lenne ha vidám mosolyodat látnám arcodon ahelyett kínoz a valóságos este skarlát betűként, bűnöm hordozom. Vége, a függöny legördült esélyt sem adsz , nem nézel szívembe pedig ha megtennéd, látnád hogy porba-fúl az igazság, hogy egyek voltunk ketten.
Egy pillanat volt, csak egy pillanat, egy vágyott, éppen úgy múlt, ahogyan a többi, mégis, harmat-lágy ölelésed után, forróság futott át hideg testemen, szemeim csukódtak, s millió csók is volt egy végtelennek tűnő megállt időben.
Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
Szeretlek - csak így egyszerűen... Oly természetes szerelemmel, ahogy a hóvirág szirmait kacéran bontogatja a februári nap, s a telet elzavarja a tavasz.
Ki kényszeríthetné a sejteket arra, hogy ne osztódjanak, s többé ne érezzem érintésed nyomán a dallamot, melyet bennem játszanak? Elmondhatnám, ha volnának szavak, hogy ölelő két karodban olyan a csend, hogy csak a gondolataink suttognak. Kiálthatnám, hogy mindenki hallja meg, milyen az, mikor röpít egy érzés, mint tollpihét elragadó fergeteg, milyen az, mikor melletted ébredek, s végtelen kékség tölti be a lelkem... Két szemem íriszedben fürdik, s veled zuhan a csillogó mélybe. Szeretlek - csak így egyszerűen....
És mert nem mondhatom el senkinek, mi az, ami fáj, akkor szoktam a magányt megkeresni. Elbújunk mi ketten, hogy ne lássák, hogy ne lássák, és hogy másnak ne fájjon, ami nekem. Hosszan elnézem a felhőket, társainkat, nekem és a magánynak, akik hol borúsak, hol vidámak, pont úgy, mint én. Elnézem, ahogy úsznak az égen, és úgy hiszem szavak nélkül is értik, mit érzek, mert vígasztalnak. Kedvemért átengedik a napsugarakat, együtt járnak vidám táncot, és hol ezüstté, hol meg napszínűvé festik a fák szél borzolta leveleit. Ettől a kedves bohóságtól mosolyognom kell, kisimul bennem a világ, fényt kapnak és feloszlanak, az én belső felhőim is.
hányszor hagysz még el amíg én is belátom nincsen helyem a világodban eltévedt holdja vagyok a hozzád vonzó hatalmas erőnek nekiverődöm a csillagszilánkoknak nem tudok visszatérni szétzilálódott pályámnak nincsenek többé kiszámítható törvényei zuhanó sodródás ez már amely a pusztulással ér véget de nem tudok mást mint csodálni hogy megtörténik velem a halál is.
Nagy István Attila
chris norman some hearts are diamonds original video produccion dieter bohlen
ültem már kihalt árkádok mocskában a legmélyebb függésben és láttam már kifordulni a világot mind a kilenc sarkából talán ezért marad bennem örök zene a magány és cél nélküli utazás az órák körül tekergő idő lépni kéne...tovább vagy negyedszer is megszületni.
Mikor megláttalak, szerelembe öltöztem, hogy díszes ruhámban neked tesselegjek, s most oly boldogan röpülnék feléd, ha hívnál… mint a szabad égen szárnyaló madár.
Ha nem vagy velem, olyan leszek, mint remegő falevél a gyenge ágon, mit lenget az őszi szél s ki fohászkodva várja, hogy szelíd napsugarad melege körülölelje.
Nem engedhetlek el. Éltem nedűjét belőled merítem, ne hagyd, hogy kiszáradjak, e szomjúságtól meghalok. Szeress! Szoríts! És fogd a kezem. A magány léket hasít minden lélegzeten.
Ne félj hát… Sorsodnak rögös, szűk csapásán mögötted lépkedek. Oly szorosan átölelve, hogy eggyé válok veled, s önmagad pusztító, vad szellemétől megvédelek.
Maradj velem. Ékes ruhám díszei mögött egyszerű, szerető szívem dobog s két kezem puha párnáin mindig megpihenhetsz csak hagyd, hogy szeresselek.
Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon, S szívembe egyszer az a béke szállna, Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: - Előbb elzárnám a láda fiába. Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett, Trónolnék vele a világ felett. Nagy-óvatosan körültapogatnám: Hogy hát igazán, igazán nem álom? Nem riasztja el első mozdulásom?
De aztán végigvinném a világon: Testvér, testvérem, rokonom, barátom, Itt, itt a béke, itt van aranytálon! Itt, itt van mindennek a megoldása, Szűnjön szívetek szünetlen sírása!
És elrendeznék mindent olyan szépen: Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.
„A rosszkedvű ember megmérgezi a levegőt jelenlétével. Fuss tőle. S minden olyan helyről, ahol rosszkedvűek élnek. Minek lakjunk siralomházban, ha nem vagyunk elítéltek?”
Téged néztelek, ahogy fátyolosan homályossá váltak körvonalaid. Délután volt már és az is a végére járt, de az ablaküvegen még belopakodott némi fénysugár. A fotel karfáján tétován megállt majd kezedre ugrott és kicsit ott ragadt... Ó áldott, fennkölt pillanat. Felfénylett bőröd és mintha átlátszóvá vált volna. Halványan kirajzolódtak az erek. De már ment is tovább a fénysugár már vissza is húzódott az udvarra és tovább, majd elnyelte a határ, a lebukó Nap vitte már.
Téged néztelek, ahogy alakod elmosódva oldódni kezdett. Szinte elkeveredtél a homályban, lényed kezdte betölteni a szobát. Már Te voltál a polcokon, a falak körül, a szőnyegeken, felemelkedtél és körbe lebegted lazán ölembe ejtett kezem, és megérintetted arcomat. Fülemben hallottam lélegzeted ritmusát és ez a lélegzet az élet dalává vált bennem. Az asztal fénylett még kicsit, ahogy lapján megcsillant valami, ott felejtett napsugár vagy szemed fénye talán...
Téged néztelek... Ahogy elképzeltelek úgy láttalak most, hiszen valós képet már nem festett a fény és elenyészett a sötétben minden ostoba tény. Csak álmaim rajzolták képedet agyam tisztán látó retinájára. Nem volt nehéz, hiszen éreztelek minden érzékemmel. Csupán pár méter volt közöttünk és a sötét, a látást elnyelő, az érzékeket ébresztő jótékony sötét. Téged néztelek, s bár késő volt már s a szobában nem volt semmi fény én mégis láttalak... Szeretetem csendjében jöttél felém.
