Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. augusztus 21., szombat

Tudod arra gondoltam,






Tudod arra gondoltam,
az ember sokszor úgy van,
hogy azt érzi, valamilyen
mélyről érkező szál,
ahhoz a másikhoz
szorosan fűzi,
akár a gyerekéhez,
akár a másik emberhez,
ami talán erősebb, mint a szerelem,
és erősebb, mint az anyai érzés,
úgy tűnik, az összetartozás,
egy másik világból való inkább,
de mintha a másik ugyanezt nem élné át,
mintha a közös hullámhosszt nem érezné,
olyankor az ember megalkuszik,
csak,
hogy a közelében lehessen
megelégszik cseppekkel,
tudja, többet már nem tehet,
az ő érzései,
a másik számára,
egyértelműnek kell, hogy legyenek,
onnan pedig csak a némaság érkezik,
pedig biztosan érzi, a másikban,
ott a legmélyén, az érzés párja ott van,
csak épp külső, látható jele nincsen,
ami lehet is, meg nem is,
sokszor téved az érzés,
amikor azt hiszi,
a másik előtt ott áll,
a mesterséges akadály
áthatolhatatlan,
amit lebontani lehetetlen,
akkor megelégszik cseppekkel,
napok, hetek, évek telnek,
és semmi nem történik,
a sziklából nem fakad élő víz ,
épp, hogy az ember nem hal szomjan,
pedig az legalább olyan fájdalmas,
mint a másikból semmi,
látni, és nem érinthetni,
a sebeit nem gyógyíthatni,
talán legjobb olyankor
a legnagyobb fájdalom árán is,
hátat fordítani,
messzire menekülni,
önmagát a távolsághoz kötözni,
a tőle telhetőt majd ő megteszi,
az érzés, ha igazi,
egy napon kell valaminek történni,
ha két embert
valóban összeköt a láthatatlan szál,
ha nem csak látomás,
azt nem lehet a távolsággal elszakítani,
sokáig azt nem lehet kibírni,
ha nincs a másikból semmi,
ha igaz az érzés,
ledönt minden akadályt a távolság,
ha nem,
akkor pedig a képzeletbeli szálat tépi el.

.kaktusz


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése