Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. augusztus 10., kedd

Tudod, ma megtörtént.





Tudod, ma megtörtént. Láttam, hogy valaki, kedves is, okos is, elkezdett olvasni. Azt, amit írtam. Neked. Csak úgy véletlen. Úgy, hogy nem tudta, aki elkövette, itt áll mellette. Mondhatott volna bármit, nem kellett volna udvariaskodnia. Kíváncsian figyeltem, mit szól, rég óta ismer, talán fel is ismer. Örültem, vártam, kíváncsi voltam, mit fog mondani. De nem olvasta végig, továbblapozta. Persze nem jelent semmit, nem tudni, mi van a rezdületlen arc mögött, talán csak annyi, hogy nem ismerte a kérdést, nem tudta értelmezni a választ. Vagy, mert így kellett lennie, meg kellett maradnom a bizonytalanságban, és abban a bizonyosságban, hogy titkos nyelv a miénk, más nem értheti, csak akit kérdeznek, csak akinek felelnek, hogy a kérdés és a válasz közt az út a mi utunk.

.kaktusz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése