Hegytető

Csak ketten maradtunk.

A többi mind elmaradt.

Vártad már, hogy ketten legyünk,

hogy ne lássa senki, amit tervezel

a hegy alja óta.

Na mire vársz?

Lökj már le végre!

Azért vártál eddig,

hogy nagyobbat essek.

Gyere.

Ne várj már annyit!

Nem azért sírok, mert félek.

Megfeszült arcomon már látszik,

várom, hogy megtedd.

Mosolyogj már!

Nem látod, hogy szeretlek?

Hogy ezek a szavak azért törnek fel belőlem,

mert éltet minden Veled eltöltött perc!

Gyere.

Lökj már le!

Pusztulnom kell, mert érted vagyok,

pusztulnom kell, mert minden te vagy

amit mondok és gondolok,

pusztulnom kell, mert már belőled élek

és belőlem is te szólsz a világra.

Ne.

Ne fogd a kezem.

Mit furdal a lelkiismeret?

Ezt vártad, nem?

Így jó.

Engedj el.

Most...

...és most

zuhanok el tőled.

Illés Gábor 

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,
hogy igazság csak egy van,
a halandó ember, a rész az egészben
azt gondolja,
az ő igazsága az egész világ igaza,
pedig talán belőle sokféle van,
más a szárnyaló madáré,
a vadonélő állaté,
de még a szegénynek,
és a gazdagnak is más az igazsága,
de leginkább különbözik a test,
és a testben ott lévő Isten igaza,
az egyik a halandóé,
másik a végtelené,
az egyik tervez, gyűjtöget,
tökéletes az ő igaza,
hogy előrelátón gondol a holnapra,
a másik,
a végtelen lélek megelégszik azzal,
ha a napi tápláléka megvan,
neki nem kell attól tartania,
ha nem gondoskodik, végül éhen hal,
egyik pont annyit lát,
amennyit a szemnek megmutat magából a világ
az ő igazsága,
hogy csak a külső fényben lehet látni,
a másik igazsága,
hogy a látáshoz nem kell lámpa,
elég a legbelső világosság,
az egyik azt mondja,
(és tökéletes az igaza)
sietni kell, mert egyszer élünk,
szűkre szabott idő alatt kell
mindenhova eljutnunk
a másik igazsága az,
hogy minek sietni annyira,
a lényeges dolgok úgyis megtalálnak,
talán egy dolognak is több az igazsága,
ami nem a lusták, és a törekvők igaza,
más a madarak igazsága,
más a vadon élő állatoké,
az egyiké lehet az igen,
másiké ugyan arra a nem,
egy embernek is kettő van legalább,
más a házé, és más a lakóé,
külön-külön mindegyik igazság,
de az egyik az örök léleké,
a másik a porladó testé.

Mikor átölelsz...

Mikor átölelsz, megszűnik az idő

védtelenné válik ölemben a vágy

mint a vízesés, önnön robajától

különválasztódik múltunktól a mánk…

Mikor átölelsz, mérget old a lélek

a perc tüzében vágyok elveszni

mosolygó reménnyé változik az élet

kínzó szomjam dühét szerelmed elfedi.

Akkor ölelj nagyon...

Akkor ölelj nagyon, olyan

nyáréjszakán, amikor vágyódó

szerelmes lány dala dúdol

a lombok között, s az éjszaka

e nászváró dalba és illatba

öltözött.

Mosolyogva alszanak az élők,

belátnak jövőbe és múltba,

kínok nélkül pihennek a holtak,

kik életükben álmokról daloltak...

S most lelkükben lágy

fuvolák szólnak...

Akkor ölelj nagyon, olyan

alkonyokon, amikor a csend

oly mindent átfogó, eggyé válik

benne virág, illat, folyó...

A templomokból csobogó békén

ülők ősz fején a kendő is

mozdulatlan, nem lebbenti

szellő. Nem hallik semmi hang,

csak egyet kondul halkan a harang.

Emlékké válik egy percre a világ,

belénk szorultak vágyak és imák.

Bár elindulhatnánk, sehová sem

megyünk, és a végtelen csend

imádkozik velünk...

Akkor ölelj nagyon, olyan

hajnalokon, amikor ablakon

becsorgó rózsaillat lebeg az

ágyak felett, s ezerszer

megélt éjszakák, ezerszer

áhított buja vágyak száguldanak

ereinkben, s a telihold fénye

pici kék lámpák tömegét szórja

szét, s hajfürtjeid között

csillagok csókja ég...

Sötét pázsitjáról az égnek

csillagszilánkok kékek

gyülekeznek szemed rejtekén,

könnyeiden villanni még...

S ha véget ér az éji kéj, erős légy!

Magadból mindig a legtöbbet add,

mert le kell győznöd engem,

hogy megadhasd magad!

András

lehelet az ablakon

hajnali halk kopogás

harmatos Napfényvarázs

csendes nyújtózás

lebbenő függönyök

maszatos ablakok

süppedő lábnyomok

lehelet az ablakon...

...itt jártál tudom...

Etka

Egy fényképet nézek

Ha varázsló és bűvész lennék,
vagy maga a Mindenható,
életre kelne vén kezemben,
egy mindennél drágább fotó.

Jönnél csókkal átölelve
s szólnál: imádj, itt vagyok.
Lehunynák a kék égbolton
szemüket az árva csillagok.

Szerelemesen néznék reád,
hisz szívem vággyal van teli,
de a bűvös szót: szeretlek téged
lelkem most még csak dédelgeti.

Félve, balga áhítattal
végre titkom kimondja a szám,
eltűnne a rideg fénykép
s mosolyognál kedvesem reám.

Ég és Föld között lebegnénk,
várna ránk egy kicsi hon
s angyalkézből hullna ránk
a gyönyörű szép vörös liliom.

Komlósi Lajos

Szabó Lőrinc: Neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életem
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát,
s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem Te vagy, amit beszívok,
már majdnem Te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka, te, vagy nála édesebb.

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam, hogy minden pillanatban benne van a fájdalom, és az öröm, tőlünk függ, melyiknek adjuk magunkat, hogy mit választunk, az életet, vagy a halált, azt, hogy pillanatonként meghaljunk, avagy újjászülessünk, talán nincs is másik világ, csak ez, a pillanat világa, nincs más döntőbíró, csak a szabad akarat, hogy élve a szabadsággal, az ember mit választ, az is lehet, a két lehetőség egyforma súllyal bír, de mert vakok vagyunk, mi mégis többször választjuk a halált, mint az életet.

Várnai Zseni Rettenetes messzeség!

A legborzasztóbb mégis az,

hogy nem tudok segítni,

közöttünk áll a messzeség,

és nincs erőm lebírni,

közöttünk áll a tilalom

minden utat letiltva,

nem repülhetek tefeléd,

s te nem repülhetsz vissza.

Vinném neked a meleget

szívemből, hogy ne fázzál,

odaadnám a falatom,

hogy éhen ne maradjál,

testemmel állnék elibéd

minden csapást kivédni,

mert nélküled, mert nélküled

nem lehet úgysem élni.

Berohannék a tűzbe is,

mint kölykiért az állat,

kimentenélek onnan is,

csak ott lehetnék nálad,

de a messzeség kőfalán

véresre zúzom lelkem,

jaj, mit tehetek, mit tegyek

egy egész világ ellen!

Ó, rettenetes messzeség,

ó, tilalomfás élet!

Bilincsbeverve viselem

a tehetetlenséget,

hallom a hangod messziről,

mint hogyha engem hívna,

s nem repülhetek tefeléd,

s te nem repülhetsz vissza.

Csak várjál, várjál Kedvesem,

csodatevésre várjál:

mint Szodomára egykoron,

Isten tüze alászáll,

s elvesznek mind a gonoszok,

de téged meg fog védni,

mert nélküled, mert nélküled

nem lehet úgysem élni!

Válóczy Szilvia - Mögött

Olyankor

elsötétül minden…

Csak a vágy éget,

mit két kezed csihol,

ha melleimen siklik

és minden kéjbe burkolt

szerelmes érintésed

megrezzent bennem

egy aprónyi sejtet.

Éhessé tesz, ahogy

testem mögött

kígyózó karjaid

felkavarják a teret

és én lassan ringatózva

köszönöm meg

nyakam ívére emelt

csókjaid.

Richard Bach : Nem tudom...

Nem tudom, merre vagy, de valahol már élsz a világban, és egy napon te meg én megérintjük majd ezt a kaput, ezen a ponton, ahol most én. Aztán majd bemegyünk a kapun, betölt minket a jövőnk és a múltunk, és annyit fogunk jelenteni egymásnak, amennyit soha egyetlen ember sem a másiknak. Még nem találkozhatunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd. Minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhassunk. Ugye, nem lesz nagyon sokára? Ugye nem?

Boda Magdolna: Egyszer így lenne jó

Jó lenne egyszer olyan természetességgel
Ébredni, ahogy a nap csúszik fel az
Égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába,
A kávé illata jó reggelt kívánjon.
S hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra
És a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk,
Hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát..
Vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
Nem elvárva a mező zöldjét, a virágok színét, illatát,
A szirmok bársonyát. Csak állni a szépség előtt,
Egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új
Értelmet adni a fogalmaknak és kötni új barátságot a világgal és magunkkal!
Nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba valót.
Úgy tenni, mint egy kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem
vízre ereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.

Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül ébredni,
Hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
Hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
Bújjunk az éjszaka csendjébe..
Végre kinyújtózva önmagunkban.

Hiányodba gömbölyödve

...soha magány nem tépte így vérző szívem,

soha ennyire nem égett belém egy szerető mosoly képe,

vágyakozásom törött üvegcserepein járok

a foszló naplemente képével fájdalmas üzenetet váltok,

lecsorgó könnyem fátyolán át

hiányodba gömbölyödve a holnapba átsegítő

idő tétova, könyörtelen ólommozgását figyelem...

...és csak az őrjítő kattogás marad,

emléke érintésed gyönyört fakasztó

puha álomképének,

körvonalad tökéletes ívelésén merengek

miközben igéző vágyad ízét

sóvárgó ajkaim között érzem,

csak lennék törött szárnyú

mégis szárnyaló pillangó

hogy lágy ujjaid hegyén megpihenjek

még gyógyulok és

új életre kapok...éledezve figyellek...

miként éjjel lopva gyönyörűségedbe feledkezem,

látatlanul a függöny ráncain át

vigyázlak, ha nem lehetek Veled...

kényeztető fürdőd párájában

leszek a tükrön kirajzolódó pár szavas üzenet,

amit a balzsamos illatú éjből

feléd nyúló hold keze vés tündéri arcod

visszaverődésébe...

Moha

Juhász Gyula Lehet, hogy soha ki nem ejtem,

Lehet, hogy soha ki nem ejtem,

Mit bolond fájón sejt a lelkem,

Mint gyémántot a szürke tokban,

Hordom-e Kincset mély titokban.

Szent e titok s e némaság szent.

A sírban mondok rá áment.

De szemeimben ott lobogsz majd,

S te adsz ajkamra hosszú sóhajt,

A vérem lángra Tőled lobban,

S virágot nyitsz haló poromban.

Magányos és fekete rózsát

És nélküled nem lesz mennyország

Gyurkovics Tibor:Száj

Már nem tudom, hogy miért szeretlek

de azt azért tudom: nagyon.

Most hát reád rakom a terhet,

szempilláidra a szerelmet,

a mellkasodra, a szívedre,

a vállaidra, s úgy hagyom.

Arany-Tóth Katalin : Itt élsz bennem

Még hallom hangod selymes bársonyát,

ahogy kimondod nevem, szerelmesen

és gyönyörködsz, ahogy az ablakon át

beszűrődő holdvilág sejtelmesen

simogatja testem árnyalt zegzugát.

Még érzem édes vágyam hevében

ölelésed bénító mozdulatát,

ahogy átkarol két karod az estben,

mint a fűre kapaszkodó folyondár

az öreg szülőház melletti kertben.

Még őrzöm kezeid mozdulatát,

behunyt szemmel is látlak. Itt élsz bennem.

Álmok sem űzték el a bódulatát

csókjaidnak. Hangok harsognak fennen.

Csak az est szállt le csendben már odaát…

Még érzem, hogy mosolyod szelíden

lebontja arcomnak rőt bánat-fátylát

és csendes boldogság árad szívemben.

Összefonódott ujjainkat látják

a csillagok, s ragyognak ránk fényesen

MÉG NEM ELÉG!

Nem elég megborzongni,

de lelkesedni kell!

Nem elég fellobogni,

de mindig égni kell!

És nem elég csak égni;

fagyot is bírjon el,

ki acél akar lenni,

suhogni élivel.

Nem elég álmodozni.

Egy nagy-nagy álom kell!

Nem elég megérezni,

de felismerni kell!

Nem elég sejteni,

hogy milyen kor jön el;

jövőnket- tudni kell!

Nem elég a jóra vágyni;

a jót akarni kell!

A jó szándék kevés!

Több kell: - az értelem!

Mit ér a hűvös ész?!

Több kell: - az érzelem!

Ám nem csak holmi érzés,

de seb és szenvedély,

keresni, hogy miért élj,

SZERESS! SZENVEDJ! REMÉLJ!

( Váci Mihály )

Ha igazán szeretek egy embert, akkor minden embert szeretek,

A szeretet elsősorban nem egy meghatározott személyhez fűződő viszony; a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személyviszonyulását, nem a szeretet egy bizonyos "tárgyához", hanem a világ egészéhez.

Ha egy személy csak egy másik személyt szeret és összes többi embertársával szemben közömbös, a szeretete nem szeretet, hanem szimbiotikus ragaszkodás vagy megnagyobbított önzés. A legtöbb ember mégis azt hiszi, hogy a szeretet a tárgyon múlik és nem a képességen. Sőt éppenséggel azt hiszik, hogy az bizonyítja a szeretetük intenzitását, ha senki mást nem szeretnek a "szeretett" személyen kívül. (...) Aki nem érti, hogy a szeretet aktivitás, a lélek ereje, az azt hiszi, hogy semmi másra nincs szükség, csak meg kell találni a megfelelő tárgyat - és aztán megy minden magától. Ez a magatartás olyan, mintha valaki, aki festeni akar, kötné az ebet a karóhoz, hogy nem kell megtanulnia a mesterséget, elég, ha megkeresi a megfelelő tárgyat, és mihelyt megtalálta, gyönyörű képet fog festeni.

Ha igazán szeretek egy embert, akkor minden embert szeretek, szeretem a világot, szeretem az életet. Ha azt tudom mondani valakinek, hogy "szeretlek", tudnom kell azt is mondani: "Szeretek benned mindenkit, szeretem rajtad keresztül a világot, szeretem benned önmagamat is".

Abból azonban, hogy a szeretet beállítottság, amely mindenkire vonatkozik és nemcsak egyvalakire, nem következik az, hogy a szeretet típusai között nincsenek olyan különbségek, amelyek a szeretet tárgyának fajtájától függenek.

/Erich Fromm/

Ezüstbe öltözött

Álmodom egy régi álmot

szívemben őrzöm drága kincsként

a langyos éjben sóhajom száll

mennék, repülnék újra feléd.

Látom felettem a holdfény mosolyát

a nyári éjszaka ezüstbe öltözött

csillagmécsesek körbe ragyogják

a fű, a bokrok, a virágok fölött…

Némán jött e csendes álom

végtelen nyarak hangulata lebben

mint a madarak suhogva, halkan:

csend van, fülledt, tompa csend.

Szomorúfűz

Elhelyezem lábaidnál az emlékezés virágait:

Megöltél magadban… síremlékem lettél…

Elhelyezem lábaidnál az emlékezés virágait:

az elhunyt harsány, hozzád kiáltó örömdalait,

számos, vágyát lüktető rímes álmodását,

csend-könnyel csorgó végtelen bánatát.

Verseivel szinte őt magát…

Érted, neked, hozzád, veled sírt,

és most nézd ezt a sírt, elhervad dísze

néhány nap alatt.

Felkereslek néha még elsiratni őt.

Talán emlékére terem még néhány sor

tőled és tőlem, hisz nemrég még szerettük…

Nem, már nem volt gyanútlan, félt.

De azt mondta, nem baj,

legalább egy kicsit benned élt,

egy kicsit nem volt hazátlan árva,

sorsa peremén jó szóra várva

nem toporgott porban.

És halt, hosszú, fájdalmas halált,

elfojtott sikolyát szívembe karmolta.

Megígértem neki, hogy büszkén viselem,

de látod, mégis könnyezem,

pedig megesketett, hogy főleg

előtted tartom majd magam, és

nem haragszom rád, nem kérek számon

rajtad semmit, s nem kezdek veled háborút…

Tudta, hogy már magának fonja a koszorút.

Itt lóg befejezetlen, így marad.

Vidd magaddal ez is. Téged illet.

Rám bánatát hagyta, s porhüvelyét,

ez legyen csak tovább is tiéd.

Tudod, nem szerette a hosszú

szertartásokat, de egy percet

várj kérlek, hadd álljak még itt

előtted csendben egy kicsit…

Jó, most rázzunk utoljára kezet.

Nem, én maradok,

te menj haza nyugodtan.

Isten veled.

Horváthné Nagy Ilona

Palackba zárt álmok

Fényeinket néha a

sötétség ingája takarja;

éveink üveges kérge alatt

törékeny álmaink szunnyadnak.

Ébren töltött éjjeleken

reszkető ujjakkal zártuk palackba.

Majd mindennap ablakot tártunk,

remélve - régi álom is

új fényt fakaszthat.

De mikor már csak szilánkok

vágódnak a falakba,

utolsó álmunkat szorítva

- vele halunk, búcsút intve

a napfény nélküli égboltnak.

Marien 

És ott…

És ott álltunk Te meg én

A világ távoli peremén,

Kezedbe kezem simult,

Alattunk a föld oda indult,

Hol szárnyakká ölel az ég,

Az elringatott messzeség

Oly határtalan békességében.

És ott láttuk Te meg én,

Hogy a nap ugyanaz a fény,

Mely szívünkben úszik,

Szüntelen belekúszik

A hitt remény ékeként,

A szeretet véreként

Úgy dobog, halhatatlanul.

Válóczy Szilvia

Az is lehet, hogy ajándék egyedül maradni...

Az is lehet, hogy ajándék egyedül maradni, annyira egyedül, hogy nem hallani meg a hangot, a hozzám szóló hangot, nem látni meg, hogy van mellettem valaki, nem látni a külvilágból semmit. Nem érezni, hogy szeretnek, azt se, hogy szeretek. Azt se érezni, hogy vagyok, pedig tudni azt, hogy létezem. Annyira egyedül lenni, annyira sötétben lenni, hogy az egyedül már kibírhatatlan legyen. Annyira csendben, hogy az már őrjítő csend legyen, úgy fájjon, hogy magányomban magamra szoruljak, hogy magamhoz meneküljek, mint kinek nincs más kapaszkodója, mint aki csak önmagában kapaszkodhat, nem a kézbe, nem a testbe, hanem a saját belső világba. Hogy az egyedüllét annyira vak legyen, hogy a szemen lévő hályog eltakarja a külső, a bohóc, a boldogságot hazudó, félelmében harsogó külvilágot, hogy legyen bármennyire csillogó, el ne vakítson, hogy az ember észrevegye mennyire árva, hogy fájdalmában, lemarja önmagáról a burkot, hogy meglássa magában a csupasz világot. A valódi világot.

.kaktusz

A te világod

Szobámban illatos füstfelhő száll

az ablakban csillagfény kukucskál

a te világod életem kísérő fénye

utamat finoman ölelő ösvénye

szerető szívemmel simogatlak

lelkem leplével betakarlak.

Szomorúfűz

Lánggal égettelek szívembe

Mint hegesztő a kemény fémbe,

úgy égettelek a szívembe.

Mint a hegyvonulatok,

melyek körül ölelik a völgyet.

Mint pillangó járta rét, mely

százszínű virágpalástot ölt.

Mint félig kiszáradt fa,

mely virágzásnak indul,

oly erővel ittalak magamba.

Mint szivárvány színei,

úgy csillog tekinteted a világra.

Mint homokban rohanó apró gyík,

úgy illan el az élet nemsokára.

Kell nekem ez, hogy életem virágba

boruljon, mint orgonabokor május éjjelén.

Az elmúlás, a tél, mind álom maradjon

lelkem rózsafájának virágzása idején.

Mert lánggal égettelek szívembe.

Lyza

Vágytam magamba szippantani nőiességed illatát,

Ami kevéske az éjszakából maradt nekem, elég volt arra, hogy vágyakozásom utánad szinte kibírhatatlan legyen...borzongott a sóvárgástól testem-lelkem, csak egy perccel, sőt egy pillanat töredékével beértem volna, mint az éhező koldus egy falat kenyérrel, ha érezhettem volna rózsaszirom ujjaid bűvölő tapintását és érzéki simogatását bőrömön; csak egy lágy mosolyt láthattam volna finoman ívelt ajkadon, és pilleszárnyú apró csókkal magaméra rajzoltam volna vonalát. Vágytam magamba szippantani nőiességed illatát, márványszobor-szépségű arcodat keretező hajad puhán lágy omlását pőre bőrömön érezni; az éjszaka foszlányaira esem szét gondolatban a hozzám feszesen simuló hullámzásod alatt, és minden pillanattal erősebben feszít a vágy, hajszolva űz karjaid felé...és majd ott is alszom el...

Moha

Egy dolog van a világon, mely mindennél nagyobb,

Egy dolog van a világon, mely mindennél nagyobb,

Az érzés ami láthatatlan, mégis

fényként ragyog,

Egy kötelék mi összeköt, és kibékít egy életre,

És ha igaz amit

érzel, az összetart majd évekre.

Ha kinézel a rétre, meglátod a csodát,

Elméd

üstjének, a legédesebb borát,

Miből ha iszol, jókedv siklik majd rajtad,

A

boldogságtól leszel részeg, mert ezt te akartad.

Nézz végig a világon, de csak a jót

figyeld,

Segíts másokon, és a többi embert tiszteld,

Rájössz hogy köztünk jár,

minden hol velünk van,

Szerelemben, boldogságba, örömben és mosolyban.

Hisz

léteznek csodák, amik újabb csodákat szülnek,

Érzelmek, mik egymásból újra, és újra

feltörnek,

Barátság, ami pótolhatatlan egy életre,

Hisz barát nélkül, egy ember sem

élhetne...

Tudod, szeretem a csendet

Tudod, szeretem a csendet, mert olyankor nem érzem, hogy egy másik kép része lennék, csak épp a szél fújt erre valahonnan, azért nem illeszthető be a mozaik darabka, az a darabka, amelyik én vagyok, a képbe, amelyikbe próbálok illeni, szeretem a csöndet, de itt belül nincs csönd, mesélek Neked, sokat mesélek, de tudod rossz lehet annak az életnek a mérlege, ahol csak egyvalakihez képes az ember szólni, valamit elronthattam, nem régen arról olvastam , hogy a világon a legszebb az emberi mosoly, hogy nincs a földön oly szép virág, olyan tiszta vizű tenger, olyan virágzó tarka mező, ami a mosollyal, az ember mosolyával vetélkedhetne, de hol van az az átszellemült mosoly, amilyen a gyermeki, én azt sokáig, máshol nem éreztem, én se sokszor mosolyogtam úgy, mint a gyermekre, csak akkor, ha ránéztem, mosolygó tiszta két szemére, igen, a világnak is úgy kellene mosolyognia, de olyan nehéz, ahhoz nagy, nagy szeretet kell, egyszer, tudod, akkor, akkor éreztem, hogy azért a mosolyért a világ végére is elmennék, de azután, még egyszer nem sikerült, valami elrontotta.

.kaktusz

Sugárnyalábba zárt emlékek

ködpára fátyol

hullt a tájra

de alatta még

dőzsöl a mosoly

sok

fény-fürösztött álom

a kárminpiros bogyókon

ragyog

nem soká´

jönnek majd a

fellázadt szelek

-a riadt felhők

összevisszasága

vad táncokba kezd

és a sápadt est

örvénylő mélyből

az elmúlás fájdalma

csörgedez

kétségbeejtő lesz a csend

a Tél szelleme közeleg

----

a sors

elrejtett

-sugárnyalábba-

néhány szép emléket

hogy a múló

és az öröklét közé zárt

életnek

új nyara legyen

new year

azt hiszem, néha még sírok is.

folyton úgy vagyok,

hogy hiába rejtem

nyikorgó csontjaim közé

lázálmokból font

bársony arcod,

rendre a napok

mindig fejemre ütnek

huszonötöt −

és bennem tenger-emlékek

zuhognak újra:

sósak, szappanhabos múlt-csodák,

és csak hidegek,

és csak kékek.

úgy fáj!

ilyenkor mindig téged

gyászollak, szép,

eltűnt kedvesem.

azt hiszem, néha még sírok is.

Ősz

Nincs madárdal,

Sem napfény,

Nincs reggeli boldog pillanat.

Ez ősz, köd és rabszék,

Egy állomás, rövid alkonyat.

Nincs érintés,

Megnyugvás a jöttmentnek,

ez ősz, csípős dér, s a hideg,

mi felkúszott a szívemen.

Vacogva járom kitépett

fákon által rombolt utamat,

kihűlt a nyár,

kár hogy elmúlt az öntudat.

tücsök

Ahogy magamba nézek...

...tükörképed, ha volnék

nem csupán önmagad

visszamosolygó álomarcú foszlányaként,

hanem titkodat mélyen őrző

elhagyatott padlás

suttogó árnyalakjaként

nyúlnék feléd,

s nem csupán gyöngyfényszerű

csillogásod tükröződne bennem,

hanem megmaradt tisztasága

ennek az örvénylően romlott,

mégis általad oly bűntelen életnek...

s nem volna oly égető hiányod,

mint ahogy a lángoló bozóttűz

pillanatok alatt

győzi le a napfény-szítta száraz virágot,

mert ahogy magamba nézek

megpillantlak Téged,

ívhajlatos vaskeretű testemben

mártóztatnálak meg,

a tükröződő álomszerű képeket,

eléd borítanám, miként vörös sziromszőnyeget,

és talpad csipkefinomságú léptei nyomán

elfelejtett ködlátomások öltenek

a jelenben testet...

régi fájdalmak lecsorgó viaszba kötnek,

gyertyalángjuk fényét táncba nem hívja többé

a sötéten gomolygó est, békére hajtják fejüket...

...pilláid rejtekéből lecsókolnám a könnyek

Apró kristálygömbjét,

és jósnőként olvasnék belőle

...a múltban, jelenben, jövőben...

Moha

Még...

Még számon érzem ajkad melegét,

még bőrömet perzseli forró kezed.

Még nyelvemen élvezem a szád ízét.

Még itt vagy egészen, s én ott vagyok veled.

Még mindig látom szemed sugarát,

hangod fülemben még szerelmes ének.

Még a testemben itt fészkel a vágy...

sóvárgom, hogy ölelj, és ölelnélek.

Még gondolatban lázas csókot adsz,

s már odaadtam önmagam neked.

Még érezlek, vágylak, még velem maradsz.

Már elengednem - félek - nem lehet.

Harcos Katalin

Méltatlanul szeretünk minden egyes nap,

Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna, mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság érzés, a méltatlanság-félelem, hogy elveszítjük a bízás-hívás képességét.

Tisza Kata

Scheffer János Tedd a kezed

Tedd a kezed a kezemre,

Hagyd is ott már mindörökre,

Ujjaiddal ujjaimat,

Szorításod abba ne hagyd.

Hajtsd a fejed vállaimra,

Mintha mindig ott lett volna,

Ölelj át most mindörökre,

Maradjunk így összekötve.

Nézd a szemem, én is nézem,

Tekintetedet szemlélem,

Ajkaid az ajkaimmal,

Összeforrnak csókjainkkal.

Hagyd a lelkem, hadd szárnyaljon,

Lelkeddel a lelkem szálljon,

Zúgó szélben, szép reménnyel,

Repüljünk hát szerelmesen.

Kun Magdolna - Mi voltunk

Mi voltunk, kik egykor

azt ígértük, soha,

s mi vagyunk, kiknek útja

másfelé visz tova.

Mi ígértük, Te, meg én,

míg a halál el nem,

ma némán nézünk egymásra

üres tekintettel.

Mi voltunk, kik kéz a kézben

bámultuk az eget,

s mi vagyunk, kik elfordulva

új utakat keres.

Mit is mondhatnék neked

 

Mit is mondhatnék neked, amit még nem mondtam el? Tudom, hogy ismered minden rezdülésemet, tudod, hogy mire, hogyan reagálok, mitől sértődök, és mitől békülök. Tudod azt is, hogy nem kell egy lépést sem tenned, ha elmegyek, visszajövök. Szeretnék néha másnak látszani, szeretnék más bőrébe belebújni, hogy neked érdekes legyek, de hiába, előled nem rejtezkedhetek. Magadról nekem tudnál újat mondani? Nem azt, hogy tegnap hol jártál, hogy mikor mit tettél, hanem arról, aki vagy. Tudsz Te magadról annyit, amennyit én tudok? Akkor mesélhetnénk egymásnak sokat, ha egyszer kiderülne, a szavaidat a többiek értik jól, én vagyok az, aki tévedek, ha kiderülne, nem ismered a gondolatomat, a rezdüléseimet, hogy Te nem érzed, hogy mi ketten egymásból következünk. (Akkor meg minek.)

.kaktusz

Pej Erika Várlak

Várlak a hajnal derengésében

Várlak az est sötétjében.

Várlak, mikor hajam tépi a szél.

Várlak, mikor a Nap útra kél.

Várlak nyáron, várlak télen,

Várlak fényben sötétségben,

Várlak ébren, várlak álmomban,

Várlak,örökkön örökké, magamban.

Várlak, míg ki nem huny szívemben a fény,

Várlak, míg a nappalt fel nem váltja az éj.

Egy idő után.....

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között,

És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal,

És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó,

És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget,

a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,

És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.

Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.

Műveled saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet,

nem mástól várd, hogy virágot hozzon neked.

És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz; Hogy valóban erős vagy. És valóban értékes.

És tanulsz, és tanulsz

Minden búcsúzással tanulsz.

(Veronica A. Shoffstall)

Kun Magdolna - Ülj mellém kedves

Ülj mellém kedves, súgd meg, hogy mi bánt?

Mondd el nekem miért sírnak a téli éjszakák?

Mitől válik kérgessé az egykor sima lélek,

S mitől lesznek torz tükrök a csillogó emlékek?

Ölelj át kedvesem, ne kérdezz most semmit!

Könnyeidből ne pazarolj sohasem rám ennyit!

Próbáljunk meg úgy élni, hogy ne fájjon a jelen,

Ha már múltunk árnyékai túl mély, sötét verem.

Ülj mellém kedvesem, s ne vádoljuk egymást!

Nézzük fenn a csillagokat, míg a szemünk ellát!

Mert azokban van megírva szerelmünk és sorsunk,

S oda fogunk jutni, ha egyszer szárnyat bontunk.

Álmainkban együtt vagyunk, minden gondolatban,

Nincs közöttünk távolság, szóban, versben, dalban.

Érezni tudlak szívem ritmusával zárt határok nélkül,

Mert az álomtól nem kell félni - csak az ébredéstől.

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,

azt mondják,

rossz irányba tart az emberi világ,

a Föld melegszik, a szív keményedik,

az ember rosszul csinál valamit,

talán a baj a hitével van,

hogy kicsiny hitű az ember,

jobban hisz egy távoli istenségben,

mint a bennlévőben,

a szeretetnél, a szeretet erejénél,

a saját szeretetének az erejénél

jobban bízik az erőszakban,

a simogatásnál a pofonban,

(sokszor azt is szeretetből adja)

mert bizalmatlan,

talán, mert a szeretet „csak” benne van,

és mert benne van,

saját szeretetének az erejét becsüli le,

nem hisz benne,

míg a csodát meg nem látja,

nem látja meg, míg el nem hiszi,

míg helyette a segítséget mástól kéri,

ha az erőszakot célravezetőbbnek gondolja,

pedig az erőszak öl,

még ha csak atyai pofon képében is,

a szeretet pedig teremt,

ha az eredmény nem is rögtön születik,

talán tudja is ezt az ember,

de mégsem tud hinni benne,

hogy egyedül a szeretete

képes a csodára,

mert nem bízik a sajátjában,

azt gondolja, nem árt a besegítés,

hol pofonnal, hol félrevezetéssel,

nem hisz a szeretet megtartó erejében,

pedig Ő, csak ha benne bíznak,

akkor képes a csodára,

talán azért van,

hogy kevés a csoda a világban,

mert egyre több a pofon,

és egyre kevesebb az olyan szeretet,

amiben feltétel nélkül megbízik az ember.