Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. november 23., kedd

Akkor ölelj nagyon...



Akkor ölelj nagyon, olyan
nyáréjszakán, amikor vágyódó
szerelmes lány dala dúdol
a lombok között, s az éjszaka
e nászváró dalba és illatba
öltözött.
Mosolyogva alszanak az élők,
belátnak jövőbe és múltba,
kínok nélkül pihennek a holtak,
kik életükben álmokról daloltak...
S most lelkükben lágy
fuvolák szólnak...

Akkor ölelj nagyon, olyan
alkonyokon, amikor a csend
oly mindent átfogó, eggyé válik
benne virág, illat, folyó...
A templomokból csobogó békén
ülők ősz fején a kendő is
mozdulatlan, nem lebbenti
szellő. Nem hallik semmi hang,
csak egyet kondul halkan a harang.
Emlékké válik egy percre a világ,
belénk szorultak vágyak és imák.
Bár elindulhatnánk, sehová sem
megyünk, és a végtelen csend
imádkozik velünk...

Akkor ölelj nagyon, olyan
hajnalokon, amikor ablakon
becsorgó rózsaillat lebeg az
ágyak felett, s ezerszer
megélt éjszakák, ezerszer
áhított buja vágyak száguldanak
ereinkben, s a telihold fénye
pici kék lámpák tömegét szórja
szét, s hajfürtjeid között
csillagok csókja ég...
Sötét pázsitjáról az égnek
csillagszilánkok kékek
gyülekeznek szemed rejtekén,
könnyeiden villanni még...
S ha véget ér az éji kéj, erős légy!
Magadból mindig a legtöbbet add,
mert le kell győznöd engem,
hogy megadhasd magad!

András

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése