Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. november 9., kedd

Ahogy magamba nézek...



...tükörképed, ha volnék
nem csupán önmagad
visszamosolygó álomarcú foszlányaként,
hanem titkodat mélyen őrző
elhagyatott padlás
suttogó árnyalakjaként
nyúlnék feléd,
s nem csupán gyöngyfényszerű
csillogásod tükröződne bennem,
hanem megmaradt tisztasága
ennek az örvénylően romlott,
mégis általad oly bűntelen életnek...
s nem volna oly égető hiányod,
mint ahogy a lángoló bozóttűz
pillanatok alatt
győzi le a napfény-szítta száraz virágot,
mert ahogy magamba nézek
megpillantlak Téged,
ívhajlatos vaskeretű testemben
mártóztatnálak meg,
a tükröződő álomszerű képeket,
eléd borítanám, miként vörös sziromszőnyeget,
és talpad csipkefinomságú léptei nyomán
elfelejtett ködlátomások öltenek
a jelenben testet...
régi fájdalmak lecsorgó viaszba kötnek,
gyertyalángjuk fényét táncba nem hívja többé
a sötéten gomolygó est, békére hajtják fejüket...
...pilláid rejtekéből lecsókolnám a könnyek
Apró kristálygömbjét,
és jósnőként olvasnék belőle
...a múltban, jelenben, jövőben...

Moha

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése