láttalak

sovány álmokat üldöz
utcákon forgolódó árnyalak
hajnalok fényében gyakran
húsod nélkül láttalak

meztelennek
amilyenek csak az ősi csontok tudnak lenni
amikor a mohó földi vágyakból
már nem maradt semmi

tüzes simítású érintéseink
lefoszlottak a fakó csontokról
mint a jelen fájdalmai
csodásnak hitt múltunkról

nem volt hová rejtőznöd előlem
vakító-fehéren csillant meg igaz valóságod
megértettem...
hogy miért az alkonyt várod.

Komáromi János