A telihold ezüstje magához ölel
fénykarjával letörli az érted hulló könnyem
vigasztalni próbál, hogy karom el nem ér,
hogy időtlenedtél a múló időben…
A valóság kikezd akár egy fájó átok,
könyörtelen keze fojtogat, megöl
mindent megmérgez sajgó hiányod
csontomig érő fájdalom gyötör.
Az ürességet markolom kétségbeesetten
remegve rezdül szívemben a múlt
az idő homlokára ráncot vet a hitem
mely megszületett majd darabokra hullt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése