Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. május 1., péntek

Árnyak



Bántja szememet a szín, a fény. Sérti a fülemet ez a hang, ami belülről szól. Nem akarok mást, csak feketeséget. Csak sötétséget. Nem akarok érezni. Nem akarok szeretni. Nem akarok gyűlölni. Nem akarok látni, hallani. Nem akarok gondolkodni. Nem akarok álmodni. Nem akarok semmit, csak egyedül zuhanni a semmiben.

Nem akarom tudni, hol jársz, merre vagy, kit csókolsz. Nem látlak, nem várlak. Hát öleled őt szorosan. Nem érdekel már.
Mikor beléd szerettem, már akkor sem voltál. Sohasem léteztél. Nem létezel és nem is fogsz. Soha. Soha.
Örült vagyok. Mondták már. Hisz’ nem lehet örökké egy illúziót, egy álomképet kergetni. Nekem mégis megszakadt érted a szívem. De nem fáj. Már nem. Nincs, ami fájjon. Megöltem a lelkem. A saját lelkem. Mindezt magamnak köszönhetem.
De belenyugodtam. Belenyugodtam, hogy ez az élet rendje. Hogy kell legyen valaki, aki nem lehet boldog. Akinek az a sorsa, hogy az életét magányosan, egyedül élje le. És én is ilyen vagyok. Megfulladtam a boldogságotokban.
Talán a fájdalom az egyetlen örök dolog az életben. Ettől érzem igazán, hogy ember vagyok még.

bilberry


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése