Szerelem, halál… örökkévalóság

Most már úgy félsz, akárcsak én…
Félsz, mert intenzíven éltél, s nem találtad meg az intenzív életedhez szükséges teret. Nem tudtál kibontakozni, mert a körötted élők nem voltak olyan életművészek, hogy kibontakozhassanak.
Én se tudtam kibontakozni veled. Ehhez túlságosan önző voltam, féltettelek, és féltem, hogyha kibontakozni engedlek, elvesztelek. De pont azzal vesztettelek el, hogy nem hagytalak kibontakozni, belehullni veled, karjaidban a mélységbe. Féltem kibontakozásod e mélységétől, féltem, hogy elveszek benne, beleveszek szédítő örvényedbe.
Most már elég jól ismerlek ahhoz, hogy fel tudjam mérni, mi minden örvénylik benned. Ha akkor kibontakozni hagyhattalak volna, most nem lenne ilyen hatalmas, ilyen végtelen örvényed. A vonzása delejes, tudom, sem számodra, sem számomra visszatérés nincs.
Ehhez túl sokat voltunk távol egymástól, és a távban mélyült, erősödött, töltődött az örvény. Amíg nem voltunk ilyen távol egymástól, csak a szerelem örvénye forgatott. Most már a táv megszülte a halál örvényét: túl soká voltunk egymáshoz távol, s közénk lopakodott a lét értelmetlensége.
Tudom, ha a szerelem és a halál között lehetne választanod, azonnal a halált választanád, hisz nem mutattam meg, mi a szerelem. Nem mutathattam, mert magam se tudtam. Ezt nehezen hiszed el, de tudd meg, minden szerelem más. Csak ezt lehet tudni. A szerelmet magát nem lehet egészen tudni. Érezni kell, érzékelni. Azért nem lehet plátói. Mert két intenzív lény áll az örvényben. Ha tudod, szélhámos vagy, s elveszted azt a lehetőséget, hogy szerelmeddel együtt hullj az örvénybe. De ha még szeretsz, és tudom, hogy szeretsz, nem mutathatod meg nekem, milyen a halál. Mert akkor kivégzel. Kivégeznél bármely pillanatban, mert fájdalmat okoztam neked, gyűlölsz, megvetsz, megátkozol… a szerelmed skálái. Ne ijedj meg, lehet hogy csak magamat sorolom. A meg nem történtek után hasonulni kezdtünk egymáshoz. Ebben is. Emberek vagyunk, de már túl a dolgokon, tudjuk, ezek milyen jelentéktelenek, ha rólunk van szó.
Engemet is vonz a boldog örökkévalóság. De ezzel nem lehet játszani: az örökkévalóság egyetlen játékot tűr, a halhatatlanság játékát. Már mondtam, mi halhatatlanság: a felnőttek játéka. De nem a politikusoké, a bálványimádóké, a szenteké, a guruké… nem azoké, akik megalázzák a szellemet, hisz nem értik a létezés összefüggéseit: összefonódtak egy szellemmel, s az kivégzi, fölfalja őket, vagy a szellemtelenséggel, egyre megy.
Téged vonz a boldog örökkévalóság. De azt nem könnyű elnyerni: meg kell nyerni vagy a tökéletes szerelmet vagy a tökéletes halált. Középút nincs. Vannak gondjainkra bízott emberek, de tudod, hogy minden múlandó. Kivéve az örökkévalóságot: a boldogot avagy az elkároztatót. Tudod, hogy nem állom meg, hogy ne filozofáljak egy kicsit, mindig is azt tettem, még amikor nagyon szerettük egymást, akkor is. És ez hiba volt, de nem figyelmeztettél rá. Mert akkor még a csúcson voltál, intenzíven próbáltál élni. Nem figyelmeztethettél.
Most más a helyzet: a mély örvényébe vagyunk, s minden lehetséges: a szerelem éppúgy mint a halál. Minden lehetséges, mert a táv eddig használt eszközeinkkel legyőzhetetlen. Itt vannak az új eszközök, mint a szerelem, a halál és az örökkévalóság.
Jól tudod, hogy ami köztünk van, az több mint szerelem, vágy, hit, vallás… Több mint halál, több mint örökkévalóság: az élet. Egy életmód kapui zárultak mögöttünk, s a másik kaput ki kellene nyitni…

art-tur