Megtaláltam azt az erdőt,

Megtaláltam azt az erdőt,
Hol álmomban annyiszor jártam.
Morcos, fekete felhők
Tapadnak a gacsos koronákban.
Alattuk bolyongok.
Léptem hangja csak, mi zavar.
Zörög, a sárga, töppedt, korhadt avar.
Ide nem térdel le sohasem a fény,
Sóhajtva piheg a sápadt televény.

Otthonom ez az erdő,
Hová ébren is mindig vágytam,
S most ismerőst köszöntök
Minden álom látta fában.

Körbefog a sötét semmiből font semmi.
Szeretnék, de nem tudok már soha sem pihenni.
Fejem felett csalogat egy fa kinyúló ága,
Mint végső megoldást, magát kínálva.

Tétován ácsorgok az erdő közepén.
Agyam jár, kiutat nem találok.
Mint mindig, ha félek, most is fázom.

Fáradt vagyok. S annyira vágyom,
-ha biztos, hogy ez való, s nem álom…
Valóban vágyom, saját halálom.

Kicsúszott lábam alól a talaj.
Mitől féltem, szégyelltem eddig,
Ma már nem zavar.
Anyám puha karja nyakamra fonódik,
S fáradt testem belepi az avar.

Békében alszok, örök álmot.
Egyszer mellemről szaggatnak majd virágot
Apró gyermek kezek.
Tépkedik szirmát ˝szeret, nem szeret˝
Vagy csokorba gyűjtik, s csicsergik
Anya! Virágot szedtem!
Anyáknak, kikben sajátom vélem látni,
Kinek szeretetéért sokszor, zokogva,
Hiába epekedtem.

Margot