Téged

Könyökölök csak,
merengve mélyen,
madaraktól népes
ablak-párkányomon.

Korán ébredten,
a soha sem szerettem
éjjelem
már nem nyom.

Alattam még
üres utcákra
hajt álmos fejet
az égi-bárányok közt
bóbiskoló
hajnali fényben
a kopott város.

Bőrömön
lágyan
fodrozódva,
emlék-képek szülte
kóbor-hideg
futkos.

Tegnap is,
pajkossággal telt
vidám kisfiúként,
ugyanígy
köszöntött a reggel,
a hajnalcsillag
csukódó szemével.

Ugyanígy
mosakodott a fűz,
szomorú’ n
a folyó vízében.

S mily hamar
lett a ma
hol őszön,
ezüstbe borulva
a kopott
mederben folyt
évek kínját nézem.

A bekötött
szemmel
járkáló fény
sötét nem remél.

Mert
mindvégig vágy dúlt
fájdult
napom
égető percében,
mégsem jutott több
kósza ígéretnél.

A hajnal-utánban
suttogó szárnyak
lágyától ébredve,
fejtettem
még morzsát
száraz kenyeremből
a turbékolóknak.

Tekintetem lám
égig érő lett
dobbanó szívemmel.

A meg nem látottakban
mindig
/Téged álmodtalak./

gyémánt