Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. február 15., hétfő

amikor magamra hagysz, lelkem összezsugorodik,




Volt az úgy, hogy kétes ígéreteidben megfürödve, helyetted is hittem a tavaszt, és volt, hogy amikor új hajnal ébresztett, különös kegyetlenséggel sértette fel álmaim törékeny szövetét. Volt az úgy, hogy térdre rogyva vártam a halált, és volt, hogy reménybe mártottam minden napomat... olyan az élet, mint egy óriás hullámvasút, egyszer olyan magasba emel, hogy ha magasra felnyújtom a kezem, talán az eget is megérinthetem, de a pokol mélységét is éreztem már. Olyan hirtelenséggel zuhantam alá a magasból, hogy egészen megszédültem. Amikor friss árnyékod alatt pihenhetek, reményeim újjá születnek, de amikor magamra hagysz, lelkem összezsugorodik, mély árkokká változik arcomon minden vonás...majd ismét haldoklom.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése