Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. február 27., szombat

Fáradtan




Csak egyszer meglazítni
a féket ami nyom,
magamat elveszítni,
lebegni szabadon,

csak egyszer elterülni,
mély vizekbe merülni
s csak álomban örülni,
hogy nincs sem út sem nyom.

Hogy nem kell már akarni
s indulni nincs miért,
hogy köd lett minden célból
s a kin hogy véget ért,

ott csak a víz morajlik,
a távol ég hajnallik,
a szél fölébem hajlik
s egyik sem kérdi mért.

Nem kérdnek, nem felelnek,
ott elaludt a szó,
nem mérnek ott időket
és nincs sem év, sem hó

s akik ott találkoznak,
többé nem hadakoznak,
egymásra álmot hoznak
és nincs többé való.

Csak szótlan csókok vannak
és kábult halk mosoly
és ég és víz s a másik
minden egymásba foly,

mintha a szél ringatna,
az ég karjában tartna
s nem tudod kinek ajka,
ki csókol és hogy hol.

Nem tudsz, nem kérdesz semmit,
nincs más csak szerelem,
álom-karok kinyúlnak
s ölelnek nesztelen,

bódult szíveknek álma,
nincs dobbanás, sem lárma,
sem vágynak sóhajtása,
csak teljesült jelen.

Egymásba nyílt szemekre
alig jön rebbenés,
százados szomjúságra
iszunk ott enyhülést

s a sápadt ég derengve,
sorsunkon elmerengve
reánk borul kerengve
mint boldog szédülés.

Félholtra van csigázva
e hősi akarat,
a gát mely eddig védett,
inog, recseg, szakad,

s rám csapnak áradások,
oly édes szomjúságok,
hogy menekvést nem látok
sehol az ég alatt.

Hol van most cifra gőgöd?
hogy sorsodat legyőzöd,
végzeted megelőzöd,
ha tudod védd magad!

S hogy végre szabaduljak,
bőségembe ne fúljak,
magam is elárullak
börtönőr akarat.

Hajnal Anna


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése