Hányszor?

Hányszor vágytuk betűinktől
szavunk igazát,
hogy megtámassza keser csendkert
kidőlt törzsű fáját?

Hányszor járta táncát
ajkunk habzó íve,
maradt mégis fülnek
örök néma-filmje?

Hányszor látod éjnek
napom aranysátrát,
hányszor hasadt meg a varrás
lelkünk szoknyafodrán?

Hányszor volt és hányszor lesz
a fekete még fehér,
s meddig tartja Sorsunkat
még ugyanazon tenyér?

Én felállok, ha kell
még ezerszer és százszor
s kitolom hű szekerünket
a meglazuló sárból,
csak halljam reményed
lépkedő talpát,
születő vágyaidnak
itt és most hatalmát.

Számban morzsolgatom
napi imám ízét,
a mélykék égben keresem
az Úr tekintetét,
nem kérek csak úgy,
nem kell ingyen semmi,
bár nem tudom
ilyesfajta könyörgésért
miként kell
„fizetni”.

Legyen a szó hangos
Elfújja a szél,
S még a Hold kíváncsi
Arca hozzánk betér,
S álmunkban kezed
Rám simulva találja,
még a nap első fénye
pillantásunkat vigyázza,
addig színes a kikelet
s a hangzatos szavak
mind értelemmel telnek meg.

Moha