Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. február 4., csütörtök

tudod, az jutott eszembe...




Boldogságos madaram, tudod, az jutott eszembe, milyen nehéz lehetett repülnöd úgy, hogy közben a szárnyaidba kapaszkodtam, Te pedig a kezemet szorítottad, nehogy leessek, vittél magaddal, és elhitetted velem, könnyű a dalod, hogy Te is így akarod, hogy jó ez így Neked, én reméltem, mindkettőnknek jó ez a repülés, repülés viharban, szélben, sokszor a forgószél közepében, halálos veszedelemben, hittem, mert hinni akartam, így a jó, Neked is olyan játék, mint vasút a vidámparkban, föl, le, föl, le, én nem láthattam, a Téged, a benneteket madarakat támadó dögkeselyűket, Mert ahogy repültél, testeddel takartad előlem, a veszélyt ne lássam, persze éreztem, mikor megbillent a szárnyad, pillanatokra hittem, együtt zuhanunk a sziklák közé, hogy szépséges szárnyad eltörik, kiáltottam volna ijedten, mikor egy ideig, újra helyreállt a rend, de a vihar feltámadt, sokszor feltámadt, a keselyűk újra ott voltak körülötted, a vesztedet akarva csipkedtek, éles, döghústól büdös csőrükkel, Te pedig csak azért is dúdoltad, az élet szép, és sose halunk meg, Nekem dúdoltad, mint anya a riadt gyermekének, ne féljek senkitől, itt vagy velem, nekem. Vagy úgy, mint szerelmes a kedvesnek, kettesben szép az élet, nekünk nem árthat se tűz, se jég, se az éhes keselyűk, mi szabadnak születtünk. És én hittem Neked. Ma már olyan, mint egy szörnyűséges, és mégis, a világ leggyönyörűségesebb álma. Igen, akkor egyszerre voltam boldog, és voltam boldogtalan. Jó lenne megtudni tőled, bántad-e valamikor, azt az őrült száguldást. Velem.

.kaktusz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése