Amikor abbahagyod, megállsz, hogy levegőhöz juss, vagy mert már elélveztél s félholtan fordulsz le rólam az ágy puha, meleg paplanfelhőjébe… akkor, akkor érzem igazán mennyire hiányzol belőlem. Rész vagy bennem, belőlem, s ha kivonulsz belőlem, elveszítettnek érzem önmagam. Az önkielégülés csúcsa után, a bódulat lejtőjén lefelé hömpölyögve is csak sikítanám, hogy újra, kérlek újra tarst az ölelésedben, vess a hátamra, erővel, karjaim szorítsd az ágyra, mint az őrültet, ha leszíjjazzák, csókolj még, könyörögnék, az arcomat, nyakamat, míg könnyeim nem csordulnak végig az arcomon, le egészen a finoman ágaskodó, rózsaszín mellbimbókig. Kívánlak, percenként, s néha elmémben súrolom a nimfománia határát a szexualitás fontosságát tekintve, létemben betöltött szerepével. De feleszmélve azt mondhatom csak, hogy őrült s mániákus nem lehet az, ki magától a jót el nem veti. S én nem vetem el, hiányzik pillanatokban, percekben, s olykor hiányzik, ha megadod, mert a mámor a féktelen, mély bódulattól eszemet veszi, s nem tudom józanul megélni, s kívánom, örökké tartson, sok pillanatra elegendő legyen a vágy, s ne pusztán múló, szép emlékké halványuljon az idő öregedésével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése