Széthullott a világ, csak mi vagyunk, te és én, a tartalmát vesztett idő megremeg, nem ketyeg, csak van velünk egészen, bennünk suhan minden perce csendekből csendekbe, átfog a jóság, átfog a dobbanás, betölt a fény, pedig sehol sem ég semmi, duruzsol a szél, hulláma cirógat, oldja testek melegét, ragyognak szíveink, lüktet dagadó szenvedélyünk, most lassan simítom arcod, megremegsz, mert érzed, hogyan suhan át beléd mindenem, kezek vagyunk, kezek árama, kezek színtiszta nedve keresztünk körvonalát adja, ó, vigyük tovább, kulcsolva át teret-időt, ahogy most itt vagyunk, egészen így, egészen együtt.
Molnár Szilvia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése