Fehér selyemfátylat von körém a hókristályos este,
S a szűrt homályú éjszakán elmereng egy sóhaj.
Melyben még oly sok benn rekedt gondolat lapul,
Mit soha nem mondhattam el szívből jövő szóval.
Miért van az, hogy a vágy sosem törik darabokra,
Hiába súgja tudatunk, hogy most már nincs tovább?
S miért győzi le a szerelem az önelégült szellemet,
Akkor is, ha gúzsba kötött rabkezét feltöri a lánc?
Mindennél erősebben akar élni az, kit halára ítélnek,
Mert a lelkéből kiszabadult érzéstől életszikrát kap.
És a benne rejlő szenvedélyt senki le nem győzheti,
Mikor a túlüldözött vasakarat pengeéllel hat.
Lehet átok vagy áldás egyetlenegy titkolt rezdülés is.
Lehet bűntudatot feloldozó halvány reménysugár,
Mi örök hűséggel őrzi meg azokat a múltemlékeket,
Melyeknek a legjegesebb percére is nyárvarázsa száll.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése