Mint ahogy viharos szél fújja fák levelét
Úgy tépi fájdalom a lelkem legmélyét
Belemarkol, húzza vonja a bánat
Sír, könyörög, de nem enyhül magánya
Beléhatolt a kétely rossz tüskéje
Mely mélyen átszúrva megsebezte
Nem tudok harcolni e maró szél ellen
Mindenem odaadtam, szedje ízeire
Hadd hulljon darabokra minden bennem
Legalább nem fog fájni, ha majd porba hull
S mikor majd sok fájó emlék végre megfakul
Akkor lesz erőm újraéleszteni mindent magamban
Hiszem, hogy lesz még lelkemben újra tavasz
Kizöldül kivirul a sivár puszta alkonyat
Benövi a tövisem újra a boldogság szép virága
Mely a sebet is begyógyítja talán magába
Befonja átkarolja újra a szeretet
Várom, hogy újra éljek, hogy újra én legyek
Vincze Károlyné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése